But in all chaos





Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!


Zászlófoglaló
Kékek
8
Pirosak
0

(frissítve: 02.13–12:25 )


Fontosabb hírek
Megnyitottunk: 2017.11.16
Jelenleg nincsen korlátozás az oldalon
Időpont: 2017 nyara


Statisztika
Fajok
Félvérek
14
18
Istenek
5
6
Mitikus lények
2
5
Összesen
21
28



Társalgó
Discord



Itt tartózkodnak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Keaden Hancrow, Maya Downey






A legtöbb felhasználó (28 fő) Csüt. Nov. 16, 2017 7:54 pm-kor volt itt.




Félvérek
Isten
Zeusz
2
0
Hadész
1
2
Poszeidón
1
2
Athéné
0
2
Aphrodité
0
4
Arész
0
2
Apollón
3
1
Hermész
1
1
Démétér
1
0
Dionüszosz
1
0
Héphaisztosz
1
0
Egyéb
2
4


Utolsó bejegyzések
Írta  Damian Park
Today at 9:02 am

Írta  Maya Downey
Yesterday at 3:24 pm

Írta  Arian Sagong
Kedd Feb. 20, 2018 11:12 pm

Írta  Eliphas Thorne
Kedd Feb. 20, 2018 1:21 pm

Írta  Eliphas Thorne
Vas. Feb. 18, 2018 10:31 pm

Írta  Galen Dyson
Vas. Feb. 18, 2018 1:45 pm

Írta  Skrionya
Vas. Feb. 18, 2018 12:37 pm

Írta  Skrionya
Vas. Feb. 18, 2018 12:33 pm

Írta  Elise Parker
Vas. Feb. 18, 2018 11:44 am

Az oldal designját a Specto közremüködésével Overtherainboo (aka Medúza) készítette. A leírásokat, szövegeket Keaden Hancrow és Hadész munkája. Ami a fórumon és azon belül található önálló szellemi értéket képvisel ezért kérjük ne lopd el. Ha mégis megtetszene valami és képtelen vagy nélküle élni vedd fel a kapcsolatot az Adminokkal.

But in all chaos

Hádész
Félvér
avatar
Hádész Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: But in all chaos   ₰ Vas. Jan. 07, 2018 8:30 pm
there is calculation

Felelőtlenség lenne a jelen állapotok tudatában egyedül nekivágni az erdőnek. Bármekkora is volt az egyet nem értés fivéreimmel, túlságosan különböztünk, az értékrendünk is teljesen eltért egymásétól, attól még tudtuk, hogy bármi történik, csak egymásra számíthatunk. Azalatt a tíz év alatt, amit a táborban töltöttem, nem törekedtem arra, hogy barátságokat kössek, legfeljebb kósza szövetségeket, ám a hozzám hasonlóak nem abban lelik a boldogságot, ha kapcsolódnak másokhoz, hanem épp ellenkezőleg, ha magam lehetek, mert az én gondolataim megváltoztatják a világot, ehhez azonban ki kell zárnom azt a rengeteg tényezőt, melyek elterelhetnek az ösvényről, melyet magamnak választottam.
Mégis, ahogyan egyedül vágok neki a megszokott utamnak, elfog az a hiányérzet, amiről egy éve ilyenkor eszembe sem jutott volna, valaha érezhetem. Nem lohol a nyakamban az öcsém, hogy elmondja, mekkora egy csődtömeg vagyok, és hogy teljesen taccsra vágom az emberek véleményét mindenkiről, aki apánktól származik, és a bátyám sem forszíroz, hogy ne okoskodjak állandóan, minek vagyok akkora stréber, és nem lennék a testvére, a gimiben biztosan a vécébe dugta volna a fejem. Nem mintha engem különösebben félteni kellett valaha is, ahogyan válogatott szavakkal és módszerekkel szemléltetem számukra, miért tévednek gyakorlatilag mindenben, s miért állok felettük, miért magasodok feléjük, hisz ők csak szellemi zsemlemorzsák hozzám képest. Mégis hogy érhetnének a nyomomba? Erővel? Ugyan.
Az itt létemnek azonban célja van; célja, ami nagyobb, magasztosabb és fontosabb annál, mintsem a saját épségem miatt aggódjak. Okkal hiszem, hogy a táborban, de még a saját hálószobámban is ugyanannyira vagyok biztonságban, mintha az erdőben járnék. Talán az egyetlen különbség, itt valamivel nagyobb az esélye annak, hogy nyíltan törnek ellenem, hiszen ellenség vagyok, fenyegetés, amit el kell pusztítani, csak hogy egy olyan személy egojába tapossanak, akivel valószínűleg sosem találkoztam személyesen. Ám én nem kívánok áldozat lenni olyanok háborújában, akik értem nem áldoznának; legyen hát, becsüljetek alá, én akkor is békét teremtek.
- Szép reggelt. – szólok hozzá az erdei nimfához. Ismerhet már – én vagyok az a szótlan fiú, kinek soha senkihez nincs egy jó szava. Én vagyok az a beképzelt hólyag, aki rendszeresen porig alázza mások egoját. Én vagyok az, akinek a mosolyát jobban kerülik, mint azt, mikor kifejezéstelen arccal bámul maga elé. Ám én vagyok az is, aki különös gyengédséggel ér hozzá a gyógynövényekhez, amikor ápolni kell őket, és aki mérnöki pontossággal méri ki az adagokat, ha egy gyógyszert kell elkészíteni. Mert a tudás, és a tudással másokat segíteni nem szégyen, ahogyan az élet tisztelete sem. Én pedig az élet legnagyobb tisztelője vagyok.
- Ivis… ugye? – idézem fel a nevét. Nagyon egyszerű, szinte azonnal a nyelvemre ugrik, szinte bájos is lenne, ha nem egy mérgező növény jutna róla az eszembe. Egyszerű asszociáció. Vajon mennyire lehet köze ennek az asszociációnak a nimfa valódi személyiségéhez?
- A világért sem zavarnálak, de tudod, kutatok valami után. Válaszokra van szükségem. Reméltem, nem rémítettelek el véglegesen a tábortól azután, hogy ezt a nyarat is itt töltöm. – körmönfontan, puhatolózva kezdem. Azzal még sem ronthatok neki, hogy ő hogyan éli meg ezt az egész helyzetet, amit Árész elrablása okozott. Figyelmem eközben arra a növényre terelődik, ami számomra ismeretlen, és amivel látszólag az erdei nimfa foglalkozott ezidáig.
- Az ott mégis miféle növény? – kérdezem tónusmentes hanggal, a kíváncsiság azonban valós. Nem valószínű, a növényekkel és a gyógyítással fogok foglalkozni, az igazi szeretőm a számok bűvölete, ám nem árt, ha odafigyelek a világ más tudományaira is. Abból baj még nem lehet.



Felhasználó profiljának megtekintése
Mitikus lény
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: But in all chaos   ₰ Hétf. Jan. 08, 2018 12:48 pm


Eliphas & Ivis
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
deep in the woods

A  tegnapi zivatar emléke még élénken él a természetben, ahogy az erdő délkeleti oldalán sétálva, megpróbálom megtalálni a tökéletes helyet egy ritka, európai növény megidézéséhez. Egy olyan földdarabra van szükségem, ahol a boroszlánt körülölelő fák ellenére a termés mindig elegendő fényt kap a fejlődéshez, ahol megfelelő a talaj vízháztartása, és ahol lehetőleg egy lélek sem jár, legyen nappal vagy éjszaka.
A mutatóujjam az alsó ajkamhoz emelve, hümmögve ütögetem az érzékeny bőrt, gondolkozom, ötletelek, mígnem egy izgatott sikkantás kíséretében rá nem találok a helyre, amit annyira kerestem. A föld nedves, a kövek pedig élesek a talpaim alatt, mégsem tudom abbahagyni a mosolygást, ahogy térdre ereszkedve beleszagolok a levegőbe. Enyhén egymáshoz szorított szemekkel képzelem magam elé a virágzó farkasboroszlánt és a korallvörös álbogyóterméseket, melyek csoportosan ülnek meg a sötétzöld levélüstök alatt.
Az ismerős bizsergés, akár egy piciny villámcsapás, végigáramlik a felkaromon, majd eléri az ujjaim hegyét. Egy pillantat műve az egész, és ahogy ismételten rácsodálkozom a világra, már egy alig harminc centiméteres cserjével nézek farkasszemet. Lélegzetelállítóan szép.
Mégsem gyönyörködhetem benne túl sokáig, mert alighogy a gyökeréhez érve fejlődésre ösztönözném, egy mély hang jó reggelt kíván, én pedig összerezzenek a váratlan látogató érkeztére. Ennyit arról, hogy olyan helyet keresek, ahol a madár sem jár! Ennyi erővel akár a saját fám közelében is életre kelthettem volna az egészet. Kár volt elsétálni az erdő legszéléig.
Veszek egy mély lélegzetet, és elhessegetem a fejemben lévő, gonoszkodó hangot. A legújabb félvér nemzedéket ismerve, számítanom kellett volna rá, hogy valaki fel fog bukkanni. A saját biztonságuk érdekében létrehozott szabályok már rég nem tartják vissza őket attól, hogy átlépjék a Tábort és az otthonomat elválasztó, képletes határt. Hogy is tartja a mondás? A tiltott gyümölcsnél nincs finomabb?
- Szép reggelt, Eliphas! - viszonzom a jókívánságot, amikor a félvér irányába fordulva, felismerem benne azt fiút, aki egyszerű táborozóból felügyelővé lépett elő, aki az egyedüllét iránti elkötelezettségével valamiért mindig Dayre emlékeztet, aki a Démétér-fiúval ellentétben mégis előszeretettel alázza porig mások egóját. A fiút, aki olyan gyengéden érinti meg a gyógynövényeket, ahogy a családjából senki, és aki olyan nagyra tartja a tudást, hogy ránézésre is megmondom, mennyire utál emberi érzelmekről beszélni. Elegendő időt eltöltött már a Táborban ahhoz, hogy tudjam, kicsoda, vagyis milyennek tartják mások.
Az elmúlt évtizedekben a gyengélkedőnél több pletykát csupán a Dionüszosz kabin falai hallhattak. A titokban megejtett bulik gondolatára elmosolyodom.
- Igen - válaszolom, és meg sem próbálom elrejteni az őszinte döbbenetet, ami kiül az arcomra. Meglep, hogy tudja, ki vagyok, hogy tisztában van a nevemmel, hogy fel is tudja idézni. - Miben segíthetek?
Eliphas válasza puhatolózó és körmönfont, így hát összevont szemöldökökkel hozom a tudtára, hogy tisztában vagyok vele: ködösít. Ennek ellenére képtelen vagyok megállni, hogy ne reflektáljak a költői kérdésére. Mindketten tudjuk, hogy az istenek haragja sem tudna elüldözni erről a szigetről. Egy napnál tovább nem hagyhatom magára a fám, és már huszonnégy óra elteltével is borzalmasan legyengülnék a közelsége nélkül.
- Ugyan! Lehetetlen, hogy engem bárki vagy bármi elriasszon a Táborból, és ezt nem csak azért mondom, mert itt lakom - válaszolom mosolyogva, egyenesen a félvér szemeibe nézve. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a tekintete a hátam mögött megbújó, kifejletlen cserjére vándorol.
Rá szeretnék kérdezni, hogy mi szél hozta, hogy miért szólított meg, amikor könnyedén elsétálhatott volna anélkül, hogy feltűnt volna a jelenléte, de ahogy a téma a természetre terelődik, megfeledkezem az aggályaimról, és inkább megválaszolom a legújabb kérdését. A cserjével kapcsolatos érdeklődése legalább valóban őszintének tűnik. Az őszinteségnél pedig nincs értékesebb tulajdonság.
- Daphne mezereum, vagyis farkasboroszlán - mondom, miközben visszafordulok a gallyak irányába és a gyökér fölé helyezem a kezem. Lehunyt szemekkel próbálom növekedésre serkenteni a fásszárú hajtásokat. - Csak óvatosan! Mérgező.

sok-sok szeretettel  Embarassed
Felhasználó profiljának megtekintése
Hádész
Félvér
avatar
Hádész Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: But in all chaos   ₰ Szer. Jan. 10, 2018 7:22 pm
there is calculation

Nem egyszerűen tűri tekintetem, de szinte üzen nekem, ahogyan felveszi velem a szemkontaktust: nem félek tőled. Tisztában vagyok, fellépésem fenyegetőnek tűnhet. Mindig az, az emberek félnek tőlem, félik azt, ami vagyok, félik azt, amit nem ismernek, hiszen ebben az univerzumban én vagyok a legnagyobb kérdőjel, amit megfejteni lehetetlen. Még magam sem tudtam kiszámolni saját magamat. Erre pedig az egyszerű, primitív érzelemskálákon mozgó emberek nem reagálnak jól – kitaszított vagyok, és tehetek bármit, ez így is marad. Így van ez jól. Nem bánom, hogy ilyen reakciót váltok ki másokból, hiszen a félelem távolságtartást és tiszteletet szül.
A nimfa mintha azt akarná üzenni: nem félek tőled. A kitartása elismerésre méltó, akár el is hihetném, ha nem tudnám, épp a tartás okozza nála ezt a reakciót. Ajkam sarkai felfelé mozdulnak, egészen imponál, ahogyan próbálja tartani magát, nincs is szebb ugyanis, amikor sikerül kihozni valakiből a legrosszabb oldalát. Akkor ismered meg magad igazán. Ám nem jöttem ártó szándékkal, ahogyan eddig sem tettem azt – szeretem, ha tartanak tőlem, ha elérhetetlen mítosz vagyok számukra, egy fogalom, melyet csak absztakt kifejezésekkel tudnak illusztrálni, és így sem adják vissza azt igazán, de a félreértések ellenére nem szeretek másokat bántani. Például még soha nem öltem meg senkit. A lelkem akkor is tiszta marad, a lelkiismeretem nem csorbult, soha nem tettem semmi rosszat. Soha nem ártottam senkinek.
- Tarts rám fegyvert nyugodtan, ha attól jobban érzed magad. – a hideg szavak csak úgy átszelik a levegőt kettőnk között. A figyelmem a kérdéseim helyett azonban már a különös növényre összpontosulnak. Ismerek mindent, ami ezen a földön megteremhet, ez a növény pedig, amit farkasboroszlánnak nevez, még ismeretlen számomra, már ebben a formájában. A nevét olvastam valahol, régen egy részéből oldatokat, kenőcsöket készítettek, ám az nem épp a várt gyógyulást hozta.
- Daphne mezereum... Ennek nem kéne itt megteremnie. – a ridegségbe szemeimben a gyermeki kíváncsiság váltja fel egy szempillantás alatt. Nem kell sokáig a virágra koncentrálnom, hogy lássam az azt ölelő aurát. Apám hagyatéka, hogy többet látok a minket körülölelő világból, mint amennyit egy átlagos ember lát. Bár az én szememben a világ mindig ilyen volt, legfeljebb én változtam, nehezen tudom elképzelni azt a kopárságot, amit mások észlelnek belőle.
- A nevére emlékszem. Máig gyártanak belőle gyógyszereket. De persze mind placebo. Az emberek viszont szeretnek hinni, és amit a hitnél is jobban szeretnek, az a pénz. – lépteim a növény felé veszem, leggugolva elé pedig megvizsgálom azt. Nem érintem meg, nem tudok eleget róla, hogy tudjam, milyen hatással lenne rám. De a megfigyelésben még semmi rossz nincs.
- Tudtad, hogy nekik is van aurájuk? Már a növényeknek. Persze más, mint az embereké, vagy épp a tiéd. Tisztább, ártatlanabb... különösen neki. Most hoztad életre. – kérdésnek felesleges álcáznom, egészen nyilvánvaló, a nimfa most keltette ki a farkasboroszlánt. Az azt körülölelő, életet jelentő aura még nem érett meg a fizikai formájához.
- Válaszokra van szükségem, Ivis. Neked ott van a természetedben, hogy tisztábban láss, mint az istenek, vagy mi, félistenek. Nekem pedig szükségem van valakire, aki tisztán lát helyettem. – nyomom meg az utolsó szót, amivel így arra utalok, még én sem vagyok képes minden esetben teljes objektivitásra és tökéletességre – próbálkozzak bármennyire is. De egy nimfa túl távol van az istenek csatájától, mégis túl közel hozzá, hogy ne hunyjon szemet minden alkalommal, amikor valami történik. Tudnom kell, jó nyomon járok-e, vagy csupán a hűség tesz vakká.



Felhasználó profiljának megtekintése
Mitikus lény
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: But in all chaos   ₰ Pént. Jan. 12, 2018 11:37 pm


Eliphas & Ivis
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
deep in the woods

Már egészen fiatalon megtanultam, hogy a félelem felesleges érzelem, és hogy a táborozó félistenektől való rettegésnél nagyobb ostobaságra nem is pazarolhatnám a vörös juharból merített energiát. Akárcsak a lábaimnál hajladozó farkasboroszlán mérgező termése, az otthonom szomszédságában élő félvérek is ártalmatlanok az életemre nézve; amíg nem vágják ki a lelkemet szimbolizáló juhart vagy öntenek halálos mérget annak gyökereire, addig nincs mitől tartanom. Ezzel a jobb oldalamon álló fiúnak is tisztában kellene lennie, jóllehet az utóbbi időben kezdek elbizonytalanodni abban, kinek mit illene tudnia. Alig húsz éve például még okkal feltételeztem, hogy a Táborban élő összes Démétér-félvér ismeri a természettel kapcsolatos képességek korlátait, a napokban megejtett beszélgetésünkkor Day mégsem tudta, hogy a lábaim nyomán életre kelő hajtások azért tűntek el nyomtalanul, mert eluralkodtak rajtam az érzelmeim.
Hogy a körülöttünk lévő ösvényt megkíméljem a mélylila íriszek inváziójától, az alsó ajkamba harapok, megrázom a fejem, majd visszafordulok a boroszlán felé, aminek vékony ágai meghajlanak a rét irányából érkező, gyenge szél ereje alatt. A méregzöld levelek táncolva simulnak a korallvörös bogyókhoz.
Eliphas szavai hűvösek, akár a mezítelen talpaim alatt ropogó hó, ám az aprócska pihékkel ellentétben képtelenek libabőrbe öltöztetni a felkarom. Egy visszafogott mosollyal simítok végig a kövekkel borított talajon, és a jókedvem még akkor sem lankad, amikor a vállam fölött ismételten a félvér szemeibe nézek. A tekintete épp oly misztikus, mint bármely testvéréé.
- És mégis miért kellene jobban éreznem magam egy fegyvertől? - kérdezem kihívóan, miközben magam elé képzelem a világ leggyönyörűbb borostyánjait, melyek pillanatokon belül a fiú bokáira tekerednek. A hedera azonban még túlontúl fiatal ahhoz, hogy egyetlen parancsomra a földre terítsék a félvért, így csupán egy pillanatra tartom fenn a látszatot, mielőtt visszaküldeném a föld alá. - Nincs rá szükségem.
Ahogy Eliphas a boroszlánra tereli a szót, elhessegetek a fejemben keringő, kíváncsi gondolatokat, és én is az Európában és Ázsia vidékein őshonos növényre szegezem a tekintetem. Egy elégedett hümmögéssel veszem tudomásul, hogy mégsem olyan ismeretlen számára a fásszárú cserje.
- Valóban nem - válaszolom, leginkább magamnak, mielőtt egy szeretetteljes mozdulattal végigsimítanék a vékony gallyakon, melyek ha elegendő napfényt kapnak, talán már pár napon belül sárgásbarnára színeződnek. Amikor a boroszlán kérge bolyhossá válik, már elég fejlett lesz ahhoz, hogy leszedjem a levélüstökben megülő bogyókat.
Miközben beszél, Hádész fia megkerüli a testem, majd leguggol a farkasboroszlán másik oldalán, így a tekintetem anélkül időzhet el az arcán, hogy ahhoz változtatnom kellene a testhelyzetemen. Na, nem mintha ettől kevésbé lenne feltűnő, ahogy bámulom.
- Úgy érzem, nem tartod sokra az embereket, pedig részben te is ember vagy - mondom, mintegy mellékesen, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb félvér lenézi az embereket, megfeledkezve arról, hogy az isteni szülőjük talán épp az emberi gyarlóságba szeretett bele, amikor úgy döntött, hogy eltitkolva igazi kilétét, magáévá tesz egy halandót. - Ne hidd, hogy a félvéreken nem uralkodik el ugyanolyan könnyedén a kapzsiság. Az elmúlt évszázadok során megannyi életet követeltek már olyan csaták, amiket telhetetlen félistenek szítottak annak reményében, hogy az Olümposz lakói maguk közé emelik őket.
A mögöttem álló évek alatt mindössze egyetlen egy ilyen küzdelemnek voltam a szemtanúja, de a háborúba torkolló csatározás emlékétől még mindig kiráz a hideg. Egy elvakult, mindenre kész félisten még az erdő környékén garázdálkodó szörnyeknél is rosszabb, veszedelmesebb. Egy elvakult félisten, aki képes a saját oldalára állítani egy kisebb hadsereget, halálosabb, mint bármely bestia.
Az, hogy Eliphas tényként közli a nyilvánvalót, halk kacagásra késztet, de amit a növények aurájáról mesél, belém fojtja a gondtalan kuncogást. Elnyílt ajkakkal nézek végig a boroszlánon, a zöld levelein és a világosbarna ágain.
- Érdekes. Mindig is tudtam, hogy élnek, de sosem gondoltam, hogy nekik is van aurájuk - suttogom, miközben azon gondolkodom, hogy milyen lehet egy újonnan született hajtás aurája, hogy milyen lehet az erdő mélyén megpihenő, vörös juhar aurája. Ha számításba veszem, hogy a fám a lelkem kivetülése, logikus lenne azt feltételezni, hogy ugyanolyan, mint az enyém. Mégsem tudom magam elé képzelni.
Ám még mielőtt túlzottan belemerülnék a saját gondolataimba, a félvér kérdésének utolsó tagja, az, amelyiket különös gonddal és erővel önt szavakba, visszarángat a valóságba. A mutatóujjam az ajkamhoz emelve, enyhén oldalra döntött fejjel veszem tudomásul, hogy ezért nem sétált el, hogy ezért szólított meg ahelyett, hogy elkerülve a társaságom, egy másik ösvényt választott volna a délutáni sétájához. Akárcsak a legtöbb táborozót, őt is a küszöbön álló háború foglalkoztatja.
- Arra vagy kíváncsi, hogy hibát követnél-e el, ha az apád mellé állnál a háborúban? - kérdezem, összeszűkített szemekkel tanulmányozva a rideg félisten érzelemmentes arcának legapróbb rezdüléseit. Talán igaza van abban, hogy a tudás hatalom, azonban nem szabadna megfeledkeznie arról, hogy a túlzott kíváncsiság pillanatok alatt bajba sodorja az embert. - A családod választani sosem hiba.

sok-sok szeretettel  Embarassed
Felhasználó profiljának megtekintése
Hádész
Félvér
avatar
Hádész Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: But in all chaos   ₰ Kedd Jan. 16, 2018 2:11 pm
there is calculation

A nimfa, bizonyítandó, nem szorul védelemre, mert képes erről önmagának gondoskodni, borostyánt idéz elő az avarból, ami bokám köré tekeredik, és finoman megszorítja azt. Ellenállok a kísértésnek, hogy lefelé nézve csodáljam meg ezt a folyamatot, hiszen ez valóban egy csoda, nem hétköznapi dolog, de hagyom veszni az információt, hogy az egomat kielégítsem cserébe, hisz számomra nem lényeges.
- Csak mert a fegyverednek nincs éle, és nem kell hozzá meghúznod a ravaszt, attól még ugyanúgy fegyver marad. – még csak nem is pislogok. Rezzenéstelen arccal válaszolom, ám valahogy még sem marad lelketlen. Tudom, hogy forgassam a szavaim úgy, hogy azoknak hatásuk legyen. Elvégre nem véletlen, hogy épp a filozófia fejekbe verését vettem fel új szórakozásként tábori ittlétem alatt. Nem mintha túlzottan sokakat értékelnék itt annyira, egyáltalán megértsék mindazt, ami Arisztotelésztől fennmaradt.
- Sajnálom, ha félreértettél. – egy darabig még figyelem a növényt, miután leguggolok hozzá, és így reflektálok nem túl elmés megállapítására. Tisztában vagyok vele, hogy önző vagyok, beképzelt, és hajlamos vagyok lenézni mindenkit, aki nem képes a szellemi szintemre emelkedni. Az emberek pedig azt nem szeretik, hogy meg sem próbálom ezt titkolni. Pedig sokan vannak e világon, akik megpróbálnak természetük ellenére viselkedni, emberi húsmaszkot hordanak arcukon, hiszen könnyebben elfogadják ezáltal őket. Én viszont képtelen vagyok ilyen módon megalázni magam. Miért is hazudnék magamnak? Értékelhetnék, legalább nem titkolom azt, amit gondolok.
- Nem az embereket nem tartom sokra, hanem az összes szellemi zsemlemorzsát, akik nem képesek a dolgokat egy magasabb szintről szemlélni, és akár... – a borostyánról ezúttal leveszem a tekintetem, és a nimfával veszem fel a szemkontaktust. Nem fogok hazudni se neki, se másoknak. Lenézek másokat, mert nem érdemlik meg, hogy egyenrangúnak tekintsem magammal őket.
- ...megkérdőjelezni saját magukat. Ez egy olyan képesség, amivel valamiért még az sem rendelkezik, aki unalmában villámokat dobál az égen. Mellesleg nincs az az Isten, miért én közéjük akarnék tartozni. – egy félmosoly átvillan arcomon; nagyra tartom magam, de eszemben sincs felkerülni az Opümposzra. Még mit nem. Megtartom a halandóságom, köszönöm, nem adom el a halálom a szűklátókörűségért.
Valami igen fontosat osztottam meg vele. Én bármikor képes lennék a kukába hajítani mindent, amit a világról addig gondoltam, ha kellő bizonyítékot kapok arra, hogy hamis volt az egész, ismerem ezt az áldozatot. De Zeusznak, valamint az összes istennek ez egy olyan nehézséget jelentő tett, amit talán sosem lesznek képes meglépni. Emiatt pedig azok halnak meg, akiknek ehhez semmi közük. Ez nincs így helyén.
- Persze, hogy van. – leülök a növény mellé, úgy, hogy a fának dönthessem a hátam, de ne ártsak a boroszlánnak.
- Minden rendelkezik vele, ami él. Kicsit olyan, mint belelátni mások lelkébe. Csak képzeld el azt a világot, ahol mindenkit a lelke, nem pedig a fizikai tulajdonságai és képességei alapján ítélnek meg. – és máris megérted, miért kerülöm az intimitást, miért nem tartok magam körül embereket. Zsebembe túrva előveszem a dohányterméket, hiszen az óra hamarosan négy óra húsz percet fog ütni, magyarán épp itt lesz az ideje, hogy valamivel elviselhetőbbé változtassam a világot magam körül. A szárított növény apró alufóliába csomagolva pihen a kezemben.
- Persze, hogy mellé állok. Biztos vagyok benne, hogy nem ő jelenti számunkra a legnagyobb fenyegetést. Az ideális az lenne, ha nem lenne háború, és ha ezért fel kell gyalogolnom az Olümposzra, hogy érveket és bizonyítékokat tegyek le a kis ovisok elé, akkor megteszem. Ehhez viszont kell valaki, aki képes szembeállítani engem önmagammal. Ha hisszük, hogy az emberek lelkét látom, Ivis, akkor a tiéd a legtisztább, amit a táborban láttam. – fogadhatja bóknak, de tulajdonképpen tényszerű megállapítás, az érzelmek és felindulások teljes hanyagolásával. Egy apró papírdarabbal úgynevezett csigát hajtogatok, miközben befejezem hosszasra húzódott monológom.
- A családot választani igenis, hiba, ha mások halhatnak meg miattad. Én pedig nem akarom, bárki is áldozattá váljon. Kiszámoltam, egy esélyem lesz, hogy bizonyítsak, de ehhez kell a segítséged. Meg kell értenem, mi történik. – a csigát a számba veszem, és két ajkam között szorítom. Köztudott tény, hogy élek ilyen szerekkel, azonban New Yorkban vagyunk, ahol a kis mennyiség birtoklását már rég dekriminalizálták. Különben is mindenkinek azt mondom, orvosi célra használom.



Felhasználó profiljának megtekintése
Mitikus lény
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: But in all chaos   ₰ Pént. Jan. 19, 2018 10:50 pm


Eliphas & Ivis
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
deep in the woods

A  tekintetem egy pillanatra sem engedi szabadon a félvér hűvös szempárját, jóllehet az ajkaim alig észrevehetően elnyílnak, ahogy levegő után kapok. Ha a boroszlán megidézése nem lenne már amúgy is kellően elegendő egy, a maihoz hasonló, sérült félvérekkel telezsúfolt délelőtt után, a méregzölden burjánzó borostyánlevelek tesznek róla, hogy a testem kimerüljön a túlzott és hirtelen energiaveszteségtől. Összeszűkített szemekkel és egy halvány mosollyal az arcomon emelem a kezem a verejtéktől csillogó halántékomhoz, hogy aztán a külső részét a bőrömhöz nyomva, letöröljem a harmatként gyöngyöző cseppeket.
- Talán igazad van - ismerem be könnyedén, ahogy a tenyerem a kavicsos talajra simítva, visszaküldöm a kúszónövényt oda, ahonnan érkezett. Nem esik nehezemre belátni, hogy ami a fajtám számára az életet és az otthont jelképezi, az egy félvér szemével nézve veszélyes fegyvernek tűnhet, ahogy az is könnyedén eljut a tudatomig, hogy a természet igenis megvédi önmagát, ha kell, a Tábort körülölelő erdő pedig még a félvérekkel is felveszi a harcot. Nem hiába mondják, hogy nem kellene a lombok között bóklászniuk. Elég egy rossz kanyar, egy meggondolatlan tett, és ha az erdő mélyére tévedve letörnek egy ágat egy nimfa fájáról, a bűnös máris fejjel lefelé találja magát, több méter magasban. - Bár én még sosem gondoltam rájuk fegyverként.
Ahogy a felügyelő leguggol és ismét szólásra nyitja az ajkait, szinte hallom a kijelentése mögött csengő gondolatokat. Egy pillanatig sem ringatom magam abba az illúzióba, hogy önmagával egyenrangúnak tart. És miért is tenné? Hisz vele ellentétben én még sosem tettem ki a lábam erről a szigetről, sosem találkoztam emberekkel. Mindent, amit róluk tudok, a könyvtárban található papírlapok és pergamentekercsek soraiból tanultam. Az évtizedek során idetévedt táborozók meséiből.
- Szellemi zsemlemorzsák - suttogom, és közben a félvér arcának határozott vonásait bámulva játszadozom az idegen kifejezéssel. Egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a tőlem alig egy karnyújtásnyira megpihenő fiú túl sokat képzel magáról, mégsem állíthatom, hogy ok nélkül viszonyul a környezetéhez úgy, ahogy. Ő legalább belátja, hogy a tudása ellenére nem mindenható, elismeri, hogy tévedhet, és kész a változásra, amennyiben úgy hozzák a moirák. Ez pedig nagyobb előny, mint a varázslattal alakváltásra kényszerített fegyverek vagy azok a megbűvölt pajzsok, melyek könnyebbek, mint egy elsárgult falevél, amit az ősz beköszöntével magával ránt a szél. - Hmm, érdekes megfogalmazás.
Csendben figyelem, ahogy Eliphas elkényelmesedik velem szemben a hátát egy durva kérgű fának döntve. A szemeit egész idő alatt a lábaim előtt hajladozó boroszlánon legelteti, én pedig csodálattal hallgatom a szavait. Olyan titkokat oszt meg velem, melyek kedvesen a szívemnek.
- Fárasztó lehet ennyi színben és árnyalatban látni a világot - jelentem ki egyszerűen, miközben finoman rátámaszkodom a bal kezemre. Sosem irigyeltem Hádész gyermekeit és a képességeket, melyekkel származásuknál fogva megajándékozta őket az élet. El sem tudom képzelni, mennyire idegtépő lehet, amikor látod, hogy a körülötted élők szinte vibrálnak a megvetéstől, főleg egy kirobbanó háború küszöbén.
És vajon mennyire lehet kellemetlen érzés megérinteni egy szellemet?
Csupán a szemem sarkából látom, ahogy Eliphas a zsebébe nyúlva előhúz belőle egy ezüstösen csillogó alufóliát. Enyhén oldalra döntött fejjel próbálom meg kitalálni, mi lehet benne, jóllehet a figyelmem legnagyobb részét még így is a félvér által felvázolt tervek töltik ki. Az ajkaim szabályosan elnyílnak, ahogy a mondandója végére ér. Nem azért, amit az apjáról, a háborúról vagy a lelkemről mond. Azért, ahogyan az istenekről beszél.
- Szerinted hallgatna rád? - kérdezem, a bal tenyeremről az alkaromra helyezve a súlyomat. Mire észbe kapok, már a földön fekszem és úgy pontosítok a kíváncsiságom tárgyán, mit sem törődve azzal, ahogy a társaságom ujjai csigát készítenek egy apró papírdarabból. - Zeusz. Még ha kikezdhetetlenek is az érvek, amelyekkel elé állsz, évezredek makacssága nem válik köddé pár logikus mondat hallatán - mondom, és a hangom egész idő alatt nyugodt marad, ahogy beszélek. - Az emberek nehezen ismerik be, ha tévednek, az istenek pedig még náluk is rosszabbak.
Hanyatt fekve bámulom a fölöttünk hajladozó ágakat, elnyomva egy hangos kacajt, amikor Eliphas említést tesz a családról és az elfogult választások áldozataivá váló ártatlan életekről. A világért sem szeretnék érzéketlennek tűnni, de számomra, aki már lassan egy teljes évszázada él ezen a szigeten, a család sokkal fontosabb, mint bármely halandó élete. Hisz valljuk be őszintén, egy pokoli évtized alkonyán a nővéreim azok, akik mellettem maradnak, nem pedig a táborlakók, akiket derékba tör az idő vasfoga.
A félisten kérdését hallva oldalra fordítom a fejem. Meglep, hogy ilyen nyíltan beszél a küszöbön álló háborúról, hogy kertelés nélkül kérdez. Ő az első, aki nem fél szavakba önteni azt, ami titkon minden táborozót foglalkoztat.
- Emlékszel még, miért tört ki a trójai háború? - kérdezem, az egyik szemöldököm a homlokom közepéig rántva. Egy másodpercre sem veszem le a tekintetem a szájába megpihenő cigarettáról. - Káosz, emberrablás, szerelem. Mindig ugyanazok a csicsás oszlopok tartják meg a háborút illusztráló timpanont. Mindössze a körítés változik, a díszek.

sok-sok szeretettel  Embarassed
Felhasználó profiljának megtekintése
Hádész
Félvér
avatar
Hádész Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: But in all chaos   ₰ Szer. Jan. 24, 2018 6:31 pm
there is calculation

Megértem, ha fenyegetőnek tűnik fellépésem felé. Megszoktam, az emberek a közellenséget keresik bennem, és már-már az is csoda, hogy nem lettem teljesen paranoiás. Nem tagadom persze, hogy közel járok hozzá, részben meglenne rá az okom, de egyelőre éppen elég, hogy fokozott óvatossággal járok el mindazzal, amit napjaimban művelek. Persze így is hibázom, nem vagyok tökéletes – bármikor ellenségek eledele lehetek eme rengetegben, vagy ami még rosszabb: akaratlanul is bizalmamba fogadhatok valakit, aki erre nem érdemes. Mégis úgy érzem, az a helyes út, ha nem látok ellenséget minden bokorban, és nem hiszem azt, a legapróbb, szemem sarkából megpillantott árnyék is jele annak, valaki életemre tör. Mi értelme élni, ha azt rettegésben teszed?
- Szörnyű lehet az érzelmi skálák érzékelése nélkül észlelni a világot. – reflektálok megjegyzésére. Nem kezdek bele a hosszas magyarázásba a megjegyzésemet illetően; elhiszem, számára nehéz elképzelni, milyen lehet, ám számomra az az elképzelhetetlen, hogy enélkül lássam magam körül a világot. Számomra megszokott és természetes módja ez annak, ahogyan a környezetem észlelem magam körül, talán a leginkább egy új érzékszervhez tudnám hasonlítani. Ha elveszíteném, valószínű, épp úgy élném meg, mintha a hangok és a zene élvezetétől fosztanának meg.
- Persze, hogy nem. – válaszolok egyszerűen kérdésére, mialatt gondosan megtekerem a cigarettát. Szinte anélkül megy már, hogy különösebben odafigyelnék, de persze ez is, mint minden, gyakorlás kérdése. Volt, amikor a kanapé kényelméből is hosszú időt vett igénybe, míg egy kisollóval apró morzsákra szaggattam Katy Perry arcán a gandzsát, aztán a magazin tetején kevertem össze azt a dohánnyal, amit önmagában máig fogyaszthatatlannak tartok.
- Meg se hallgatna. Talán rám se nézne. A világ undorodik attól, amit nem ért meg, kirekeszti magából. Főleg, ha az a valami történetesen a gyűlölt fivéred sarja, hiszen akaratlanul is emlékeztet mindazokra a tulajdonságokra, amiket sosem voltál képes elviselni a másikban. Éppen ezért lesz szükségem azokra, akik megfelelő szemlélettel rendelkeznek az eseményekre maguk körül, és esetleg szavuk is van a nagy atyaúristen előtt. Gondoskodom erről is, köszönöm. – a csigát óvatosan a helyére teszem, ami egyfajta szűrőként fogja felfogni azokat az anyagokat, amik nem kívánatosak a szervezetem számára. A legenda úgy tartja, ha ezt a nyelved alá helyezed később, akkor a hasishoz hasonló hatást érsz el vele, de nekem ezt még sohasem sikerült elérnem, pedig próbálkoztam vele eleget.
- Ebből a szempontból az Istenek sokkal emberibbek, mint gondolnák. Hiszen senki sem szeret tévedni. Nem igaz? – rápillantok, a szemeim pedig még mindig olyanok, mint amik ki akarnak esni a helyükből. Persze erről szó sincs. Ivis azonban meggyőzött arról, hogy alkalmas gyakorlatilag az életre. Értelmes, hasznos és fontos dolgokra hívja fel a figyelmem. Megérdemli, hogy azon kevesek közé emeljem, akiket nem tartok teljesen életképtelennek és deneneráltnak. Leszámítva persze, elég a fájában kárt tenni, és az ő életének fonalát is elvágod vele. Na nem mintha igazán tehetne róla.
- Persze, hogy emlékszem. Mindenki emlékszik. Még a halandók is gyönyörködnek a történetben, amiben a hiúság vérontást, háborút és áldozatokat szül. – összetekerem a cigarettát, nyelvemmel összeragasztom a széleit, és már csak az egyik szélén csavarok, hogy megadjam ezzel a klasszikus formáját. Hosszú, vékony, jellegzetes illatú cigaretta lett belőle, ami nem igazán tartalmaz túl sok dohányt. Épp csak annyit, az égése egyszerűbb legyen.
- De mégis mire akarsz ezzel célozni? – kérem meg a pontosítást. Minden háború ugyanolyan, ez tény, ahogyan az is, most is csak a körítés más. Ellenben tehetünk ellene valamit. Most, amíg még nem késő, mielőtt még több embernek kell meghalnia emiatt. Hárman már életüket áldozták érte, pedig nem érdemelték meg a halált.



Felhasználó profiljának megtekintése
Mitikus lény
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: But in all chaos   ₰ Szomb. Jan. 27, 2018 10:23 pm


Eliphas & Ivis
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
deep in the woods

Nem próbálkozom elég erősen, pedig egy röpke pillanatra komolyan elgondolkozom azon, hogy vissza kellene fognom a torkomat kaparászó, öblös kacajt, ami utat törve magának az ajkaimon keresztül, eggyé válik a levegőben táncoló virágszirmokkal. A tekintetem mosolyogva kíséri útján a halvány rózsaszín pontokat, amíg azok el nem tűnnek az első vaskosabb fatörzs mögött.
Szeretem hinni, hogy a mellkasomban szerteáradó melegség a színtiszta boldogság metaforája, és hogy a James halálát követő gyász emlékének mélabús melankóliája, ami egy zivatartól hűvös délutánon egy szempillantás alatt a mélybe lök, kellő bizonyíték arra, hogy nem vagyok teljes érzelmi analfabéta. Tény, hogy sohasem leszek képes olyan tisztán olvasni egy másik élőlényben, mint Hádész gyermekei, de a legtöbb félvérrel ellentétben én legalább nem áltatom magam hamis illúziókkal; meg sem próbálom letagadni, ha valaki fontos a számomra, vagy meggyőzni az agyam, hogy utálok valakit, amikor a szívem tisztában van vele, miért és kiért ver oly hevesen.
Összeszorított ajkakkal igyekszem leküzdeni a sértettséget, ami pipacsvörösre színezi mindkét arcomat.
- Hmm, talán ha a saját oldaladra tudnál állítani valakit Zeusz gyermekei közül, akkor rá tudnád venni, hogy meghallgasson - ötletelek, miközben finoman a fülem mögé seprek egy rakoncátlan hajszálat. - Olyasvalakivel kellene szövetséget kötnöd, aki kedves a szívének. A tény, hogy megjelent a feje fölött a villám, nem elég - Miközben az alkaromra támaszkodva megpróbálom megtalálni a lehető legkényelmesebb pozíciót, veszek egy mély lélegzetet és végigpörgetem a fejemben a Zeusz kabin lakóinak rövidke névsorát, mielőtt emlékeztetném magam arra az el nem hanyagolható tényre, hogy bizony a tanárok között is akad olyan, aki a főisten leszármazottainak táborát erősíti. Az egyetlen félvér, akiről el tudom képzelni, hogy igenis képes lenne meggyőzni az apját Hádész ártatlanságáról, már kilenc éve nem tette be a lábát a Félvér Táborba. - Van már konkrét ötleted?
A kérdésemet követő másodpercekben kíváncsian emelem a tekintetem a felügyelőre, de Ő mintha észre sem venné a homlokom közepére csúszó szemöldököm vagy a résnyire nyíló ajkaim közül felszínre kívánkozó, hangos nyikkanást. A világa a kezei között megpihenő cigarettapapír és a belsejébe gyömöszölt dohány körül forog.
Hanyatt fekve és az eget bámulva hümmögök, amikor a félvér költőinek szánt kérdése eljut a tudatomig. Lehunyt szemekkel szívom magamba a kellemes, koranyári levegőt.
Érzem a tekintetét az arcomon.
- Ugyan, Eliphas! Gondolkozz egy kicsit. Hisz mégsem pakolgathatom egymás mellé a kirakós összes darabkáját helyetted - biztatom, ahogy a hasamra fordulva a táborlakóra szegezem mélybarna tekintetem. Összeszűkített szemekkel nézek végig a vaskos fának dőlt alakján és a szájában pihenő cigarettán. Szinte várom, hogy a zsebeibe nyúlva rám förmedjen, majd lángra gyújtva a papírhenger végét az arcomba fújjon egy piszkosfehér füstfelhőt. - Szerinted mi értelme volt hátrahagyni Hádész sisakját, amikor a legtöbb isten tisztában van vele, hogy az Alvilág ura sosem követne el ennyire amatőr hibát? - kérdezem, mindkét könyököm a füves talajra támasztva. - Hát pont ez. Így apád nem marad egyedül a világgal szemben, nem áll mindenki Zeusz oldalára. - Minden gondolatfoszlányt egy mély sóhaj követ, mintha a világ legtriviálisabb információit próbálnám egy kisiskolás fejébe verni, holott tisztában vagyok vele, hogy Erisz terve épp azért tökéletes, mert soha senki sem szokta távolról szemlélni a képet. Az istenek a saját szövetségeseiket követik, a félvérek a szüleiket, a mitikus lények pedig vagy semlegesek maradnak, vagy alárendelik magukat a félelmeiknek. Az alsó ajkamba harapva győzködöm magam, hogy Eliphas kérdéseinek megválaszolásával még nem álltam automatikusan Hádész oldalára. -  Az elkövető ugyanis nem elégszik meg pusztán azzal, hogy főisten a saját fivére ellen fordul. Ténylegesen meg akarja osztani az Olümposzt, hogy a lehető legnagyobb legyen a káosz.
Elfordítom a fejem, majd veszek egy mély levegőt.
Ezzel még nem állok senki oldalán. Nem állok senki oldalán!
- A Káosz és a Háború pedig kéz a kézben járnak.

sok-sok szeretettel  Embarassed
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content

Témanyitás₰ Tárgy: Re: But in all chaos   
Ugrás: