Üdv a Barbie Házban - Arian & Chris





Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!


Zászlófoglaló
Kékek
9
Pirosak
19

(frissítve: 06.02. 12:16)


Félvérek
Isten
Zeusz
2
0
Hadész
1
1
Poszeidón
1
1
Athéné
1
2
Aphrodité
3
2
Arész
0
1
Apollón
1
0
Hermész
1
2
Démétér
1
0
Dionüszosz
0
1
Héphaisztosz
0
0
Egyéb
2
1
Mitikus lények
1
4
Összesen
11
15



Fontosabb hírek
Megnyitottunk: 2017.11.16
Jelenleg nincsen korlátozás az oldalon
Időpont: 2017 nyara


Társalgó
Discord



Itt tartózkodnak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs






A legtöbb felhasználó (28 fő) Csüt. Nov. 16, 2017 7:54 pm-kor volt itt.



Utolsó bejegyzések
Írta  Justin Mulligan
Csüt. Júl. 05, 2018 10:12 pm

Írta  Amber Hill
Vas. Júl. 01, 2018 9:46 pm

Írta  Erisz
Vas. Jún. 24, 2018 1:12 pm

Írta  Arthur Greenwald
Pént. Jún. 22, 2018 10:16 pm

Írta  Arthur Greenwald
Pént. Jún. 22, 2018 8:19 pm

Írta  Heather Blackmage
Szer. Jún. 20, 2018 3:19 pm

Írta  Heather Blackmage
Szer. Jún. 20, 2018 2:19 pm

Írta  Bradley Daanen
Vas. Jún. 17, 2018 3:54 pm

Írta  Ivis
Csüt. Jún. 14, 2018 9:58 am

Az oldal designját a Specto közremüködésével Overtherainboo (aka Medúza) készítette. A leírásokat, szövegeket Keaden Hancrow és Hadész munkája. Ami a fórumon és azon belül található önálló szellemi értéket képvisel ezért kérjük ne lopd el. Ha mégis megtetszene valami és képtelen vagy nélküle élni vedd fel a kapcsolatot az Adminokkal.

Üdv a Barbie Házban - Arian & Chris

Aphrodité
Félvér
avatar
Aphrodité Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Üdv a Barbie Házban - Arian & Chris   ₰ Szomb. Feb. 17, 2018 8:51 pm



Chris





2015. 08. 22.
Nemsokára megint suli. Utálom! Bárcsak hosszabb lenne a nyár… Daisyvel nemrég értünk haza a színjátszó táborból. Ezerszer jobban élveztem, mint a sulit. Ott leglább mindenki normális volt, Aurelia tanárnő pedig isteni lekvárt csinál.
Daisy nagyon sok jó képet készített, főleg a táncórákról.


/ide majd beragasztok egyet/

2016.04.01.
A mai napom borzalmas volt. Nem mintha ez újdonság lenne. Úgy tűnik, hivatalosan is én vagyok „Ápriis Bolondja”. De már csak ezt az évet kell kibírni. Apa azt hiszi, szeretem a sulimat. Nem akarom, hogy megint átírasson és aggódnia kelljen...

2016.10.07.
Apa és Peter ma megajándékoztak egy csomó mindennel, és mindenki próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Én viszont nem tudtam élvezni a szülinapomat papa nélkül. Elmondhatatlanul hiányzik. Nancy úgy néz rám, mintha az én hibám lenne, hogy elment. Az egyetlen jó a mai napban, hogy apám beleegyezett a tetoválásba. Decemberre szereztem időpontot.


2017.05.11.
Ma éjjel nagyon furát álmodtam. Mindig hülyeségeket álmodok, de ez most még a szokottnál is furább volt. Valami nagy rózsaszín ködben voltam és megjelent egy nő. Szerintem soha az életben nem láttam még, de különös módon ismerős volt. Azt mondta, ő az anyám.
Soha nem találkoztam anyámmal, apám azt mondta, eltűnt. Én inkább azt mondanám, elhagyta, csak ezt ő nem ismeri be… Talán az elmúlt időben túl sokat gondolkoztam, hogy ki lehet az anyám, és hol lehet? Biztosan ezért…
A nő ráadásul Aphroditének nevezte magát, mint a görög istennő. Szóval tutira csak egy fura agyszüleményem volt az egész.


2017.
….

Nagyot sóhajtva becsuktam a naplót és kitekintettem a kocsiablakon.
Az életem észveszelytő gyorsasággal fordult a feje tetejére. Éppcsak kilábaltam a gyászból, melybe nagyapám halála után menthetetlenül belesüppedtem. Hiába, túlságosan is közel állt hozzám. Apám sokat dolgozik, ideje híján pedig Nancyre, szerető feleségére voltam utalva. Vagy, ahogy én hívom, a Mostoha Szipirtyóra. Nem tudom, hol romlott el a kapcsolatunk, őszintén fogalmam sincs. A kezdeti kedvessége és eltökéltsége, hogy megpróbálja számomra betölteni az anya szerepet, melyre, mint később kiderült, képtelen, egyszerűen elpárolgott. Jobb szót nem tudok rá.

Talán azért nem tudott úgy szeretni, mint Petert, mert nem vagyok a vérszerinti gyermeke? Mégis, az ő apja, a nagyapám valamiért képes volt rá. Papa Csillaga. Így hívott mindig. Ez volt az a két szó, ami mindig mosolyt tudott csalni még a könnyáztatta arcomra is. Mert mikor a legnagyobb szükségem volt a támogatásra, és mikor a legnagyobb kétségek gyötörtek önmagamat illetően, ő volt az, aki elsőként meghallgatott. Ő adta a tudtomra, hogy semmi baj nincs velem. Talán egy különc vagyok a többi gyerek szemében, de különcnek lenni kiváltság, mert nem olvadok a szürke tömegbe. Ugyanolyan értékes emberi lény vagyok, mint bárki más.
Próbáltam hinni neki. Szerettem volna, de ahogy elment mellőlem, úgy éreztem, az erő és önbizalom is szertefoszlik, amit belém öntött. Egy tüdőgyulladás kellett hozzá, semmi több.
Természetesen apára is számíthattam, ha épp jutott rám ideje. Ez volt az első alkalom, mikor tudtára adtam, hogy össze vagyok törve, és kell valaki, aki helyre tesz. Mindig nehezen mondtam el neki a problémáimat. Nem szerettem az aggódást a tekintetében, azt akartam, hogy mindig mosolygós kisgyerekként éljek az emlékeiben. Ami azt illeti, azt akartam, hogy mindenki így lásson. Mindig vidámnak.

Daisy volt az a lány, akit legjobb barátnak mondhatok. Mintha a kishúgom lenne. Szinte elválaszthatatlanok voltunk a középiskoláig, mivel őt bentlakásos lánysuliba küldték. Itt kezdődtek a gondok számomra, egyedül túlélni a gimiben. Persze, ott is akadtak olyanok, akikkel összebarátkozhattam, de még többen, akik örömüket lelték a piszkálásomban.
Így tehát, minden ember, akire valaha számíthattam, egyre távolabb került tőlem. De igyekeztem erősnek maradni papa halála után. Nem mondom, hogy teljesen feldolgoztam, mert pár hónap alatt azt nem lehet. De elindultam az úton. Már kezdtem azt hinni, hogy az életem talán egy kicsit a helyére billen.

Aztán jött az az álom.
Sokáig nem tudtam hova tenni a jelenséget. Másnap úgy keltem fel, mintha minden megváltozott volna. Az emberek is másképp néztek rám, úgy méregettek mintha… hülyén fog hangzani, de mintha egy szelet torta lennék, amibe beleharapnának. Egyszerre. Mindenki.
Bár annak örültem, hogy a felém irányuló figyelem némileg pozitívabb irányt vett, mégis frusztrált, hogy azok a lányok, akikre eddig jóbarátaimként tekintettem, hirtelen elkezdtek úgy kezelni, mintha a focicsapat kapitánya lennék, akivel mindenki össze akar jönni, és a fiúk, akik rendszerint lánynak tituláltak és kinevettek, akiktől sosem kaptam meg azt a fajta figyelmet, amit szerettem volna… hát most tőlük is megkaptam. Túl sok volt egyszerre.
Mikor már elegem lett, a zenébe temetkezve zárásig gyakoroltam a zeneiskolában. Sötétedés után indultam haza, ami nagy hiba volt részemről. Az egyik utcában várt rám valaki. Legalábbis úgy tűnt, kifejezetten engem várt. Ez persze csak azután vált biztossá, hogy kijelentette, milyen finom illatom van és most fel fog falni.

Igazán csak innen vettek gyors fordulatot az események.
Mielőtt tisztességes menekülésbe kezdhettem volna, amiben egyébként jó vagyok, megjelent még valaki. Nádsíp hangját hallottam, dühödt kiáltozást és egy egyszerű utasítást a férfitól, aki megragadta a karomat:
„Futás!”
Később tűnt csak fel, hogy a megmentőmnek kecskelábai vannak.
Igen, jól hallottad. Kecskelábak.
A történet folytatása már ismerősen csenghet minden kedves félvér társamnak. Félvér, igen, merthogy az álmomban megjelenő Aphrodité tényleg Aphrodité, a görög istennő. Ha ezt nem két patán állva közli velem a kecske – később felvilágosított: szatír -, még jól képen is röhögöm.

Bár a görög-mitológia-teljesen-valóságos sztori után furcsa megnyugvás lett úrrá rajtam. Anyám nem azért hagyott el, mert nem akart engem, vagy emberi gonoszságból, önös érdekekből. Azért, mert istennő.
A szatír mesélt nekem a táborról, ahol nem kell ilyen támadásoktól tartanom. Viszont, mikor apámnak előadtam, hogy el kell menjek ebbe a táborba, ha nem akarok meghalni, kiderült, ő nemigen tud az egészről. Szerencsére időben kapcsoltam, és sikerült úgy beadagolnom neki a dolgot, hogy ne kotyogjak el semmit az egész mitológiás dologról. Talán jobb ez így neki, és még nekem is annyira új, annyira hihetetlen volt, hogy tudtam, ő már végképp nem hinné el.
Szóval, én most egy teljesen átlagos, normális, ártalmatlan, egyszerű, varázsmentes táborba megyek.

Apám a volánnál ült, láttam rajta, hogy kissé aggódik, ilyen hosszú időre még nem váltunk külön. De csak egy nyár, túléli. Én biztosan.
A szatír megadta a címet, de a titok megőrzése végett nem tartott velünk – meg elmondása szerint van még más hozzám hasonló, akit „be kell gyűjtenie”. Arra külön figyelmeztetett, hogy halandók nem léphetnek a táborba, így hát egyedül menjek fel a hegyre, és onnan a táborba.
Íme, a hosszú történet, amit a naplómba le kellene írjak következő pontként. Merthogy az álom óta nem írtam bele egy betűt sem, valahogy egyszer sem volt hozzá erőm.
Újra fellapoztam az üresen hagyott oldalnál, de ha valaha ki is töltöm, az nem most lesz. Talán ez a tábor lesz a kezdő löket a folytatáshoz. A kis bőrkötésű naplót visszacsúsztattam a táskámba, majd újra kitekintettem az ablakon, ahogy apám lehúzódott.

- Ez lesz az? Farm utca…
- Igen, az a nagy fenyő az aranybigyusszal, amit a szaaaa…kállas csávó mondott.
– Megköszörültem torkomat, majd kikapcsoltam a biztonsági övet.
- Biztos ne kísérjelek fel? Chris…
- Nem kell – mosolyogtam rá, majd kipattantam a kocsiból. Egyelőre nehéz volt elképzelnem, hogy mindenféle mágikus lényekkel teli tábor vár a domb túloldalán, de mindig is hittem abban, hogy valami létezik, valami megmagyarázhatatlan dolog. Hogy a világ nem csak abból áll, amiből hisszük, hogy áll. Talán ezért bíztam ennyire abban, hogy mindez igaz, és még ha bennem is volt a kétely, nagy reményeket fűztem az egészhez.
Új hely, új kezdet. Csak rám vár, hogy elinduljak.

- Elbírod ezeket? Jó ég… - Eközben apám is kiszállt és elkezdte a csomagtartóból előpakolni a hangszeremet és az utazótáskámat. Bár mondta a szatír, hogy ruhát, ilyesmit biztosítanak a táborban, de… azért vannak dolgok, amikhez ragaszkodom.
- Menni fog! Köszi, apa. – Újabb „nyugodj meg!” mosoly, majd a nyakába vetettem magam. Gondolkodás nélkül viszonozta az ölelést, melyet el is húzott pár percig. Végül mégiscsak elengedtem, hogy magamra kapjam a málhát. – Majd küldök üzenetet.
- Vigyázz magadra, kicsim!

Ahogy elindultam felfelé, már hallottam is az öngyújtó ismerős kattanását, és a szél felém fújta a füstöt is. Csak egyszer néztem vissza, a domb tetejéről. Tényleg nem volt könnyű a cucc, de megcsináltam! Apám az autónak dőlve figyelt engem és integetett. Viszonoztam a gesztust, majd szemügyre vettem ideiglenes új otthonomat.

Hatalmas fenyő, alsó ágán a híres Aranygyapjúval, tövében sárkány őrködik. Komoly, hogy ezt a fater nem látta lentről? Kissé félelemmel telve osontam el a teremtmény mellett, s kezdtem meg a leereszkedést a völgybe. Eper illatát éreztem az előttem elterülő földek felől. Egy nagy, kékfalú ház, messzebb megannyi kisebb épület. Minden annyira… görögös.
Leérve további különleges teremtményekkel találtam szembe magam, azt se tudtam, merre nézzek. Egy szatír elterelgetett a Nagy Házhoz, ahogy ő nevezte, megjegyzem, elég találóan, ahol megismerhettem a táborvezetőt, aki sok mindenben felvilágosított. Egyszerre elég sok információ volt ez, amit az agyam nagy nyűgölődve fogadott be. De a lényeg átjött.
Már csak az volt hátra, hogy a leendő „lakhelyemre” vezessenek. A szatír, aki sokkal fiatalabbnak, velem egykorúnak tűnt, ellenben megmentőmmel, elvezetett a kabinokhoz. Végig mutogatta, melyik-melyik, de mivel a suliban tanultunk a görög mitológiáról, fel is ismertem volna őket. Legalábbis a nagyobbakat. Végezetül megállított a Barbie ház szerűnél.

- …és ez az Aphrodité kabin.
- Hm. Csini
– motyogtam enyhe gúnnyal a hangomban. Semmi bajom a babaházakkal, kicsiben kifejezetten aranyosnak tartom őket. De hogy benne lakjak? – Nos, köszi az idegenvez… - Persze, mire felocsúdtam az ámulatból, a szatír már el is tűnt. Nagyot nyelve megrántottam a táskám pántját. – Hát akkor…
Beléptem a kabinba.
Felhasználó profiljának megtekintése http://te-nairi-chronicles.webnode.hu
Aphrodité
Félvér
avatar
Aphrodité Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Üdv a Barbie Házban - Arian & Chris   ₰ Vas. Feb. 25, 2018 11:58 am


Bonjour Mon’Ami
Ez a nyár is olyan, mint a többi, vagy jobb esetben pont olyannak kellene lennie, de én valahogy nem érzem magam úgy, ahogy szoktam. Szeretek itt lenni, nem arról van szó, semmi bajom a félvér táborral csak néha vágyom arra, hogy kiszakadhassak a félistenségből egy kis időre. A kis idő az esetemben lehetne egy hónap, mivel az év folyamán már nagyon tele lett az összes hócipőm a származásommal. Pontosan tudom, hogy állati röhejes vagyok, mondani sem kell, mint a karakter a filmekben és animékben, akinek amúgy jó, mert megvan minden foga, nem kancsal, összes szerve a helyén és még a ragya se lepte be a képét, mégis folyton borong valamin önmagával kapcsolatba. Én úgy vagyok vele, hogy bátran vállalnám a kráteres fejet, ha mondjuk cserébe lehetne egy normális barátnőm. Normális alatt azt értem, hogy foglalkozik a lelkivilágommal,  rendesen beszélget velem, ne adj isten még a nevemet tudja, szóval összességében arra lenne szükségem, hogy valaki a lényemre legyen kíváncsi, nem a kültakarómra. Bizonyos szempontból jó itt, mivel azért nem szokás kikészülni a „csodálatos” képességeim végett, ismeri már mindenki a dolgot, nem kifejezetten izgi egyik táborlakónak se, ami megnyugtat. Ez az egyetlen hely, ahol képes vagyok normális kapcsolatokat építeni, vannak persze kivételek, például Eliphas, aki ahányszor rám néz kicsit frászt hozza rám, de azt is meg lehet szokni, olyan, mint a szénanátha, de azért kibírható.  Mióta megérkeztem még semmi hasznosat sem csináltam, köszöntem pár embernek, aztán visszavonultam a kabinomba pakolászni, na nem mintha nagyon lenne mit. Csak olyan helyre akarom tenni a kamuszemüvegeimet, ahol nem sodrom le őket az első adandó alkalommal. Három is van, gondolva arra, hogy milyen béna tudok lenni. Felteszem őket a polcra, aztán fel is teszem az egyiket, hadd szokták a kedves féltestvéreim, hogy ezentúl kicsit máshogy próbálok kinézni. Pont a rajzeszközeimet rendezem össze és szét, mikor új lakó érkezik, eme csuda férfias és rózsaszín házba. Fiatal srác, ránézésre fiatalabbnak tűnik nálam, persze semmiben sem lehetek biztos. Valószínűleg én vagyok az egyetlen ázsiai figura, aki tizenhat éves létére gyakran néz ki tizenkilencnek. Elmosolyodom a kis beszólásán a ház színét illetően, aztán elgondolkodom. Először van itt, mert még sosem láttam, tehát senki sem ismer. Lehet jót tenne neki, ha kicsit foglalkoznék vele.
-Látom neked is nagyon bejön a design-fordulok felé mosolyogva, végül is jelenleg ő itt az egyetlen hímnemű rajtam kívül és ennek kifejezetten örülök.
-Rian vagyok, te meg gondolom új-nyújtok neki kezet illedelmesen, ahogy apám szokta, mikor ismeretlenekkel találkozik.

Felhasználó profiljának megtekintése
Aphrodité
Félvér
avatar
Aphrodité Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Üdv a Barbie Házban - Arian & Chris   ₰ Kedd Feb. 27, 2018 12:06 pm
:-)
Fejemet jobbra-balra kapkodva lépek a kis házikóba, újra és újra rácsodálkozva milyen... khm, aranyos. Vagy valami olyasmi. Oké, hogy Aphrodité, szerelem és szépség, de nem hittem volna, hogy a ház ezt ennyire tükrözni fogja. Aztán újabb meglepetésként ér, hogy egy szem fiút találok odabent. Valahogy úgy képzeltem, hogy itt főleg lányok laknak, nem is tudom, miért...
- Helló! - mosolygok rá, ahogy meglátom. Egy egészen apró, múló pillanatra megrettenek a gondolattól, hogy egy fiú mellett leszek, és felidéződnek az emlékek a megannyi sikertelen próbálkozásról, mikor próbáltam jóban lenni saját "fajtársaimmal". De ez most más lesz, igaz? Egy új lehetőség. - Igazából tényleg... nem is tudom - nevetem el magam. Oké. Maga a ház nem vészes, mondom, egész aranyosan néz ki. Csak inkább nézni jó, de benne lakni? Hááát...
Beljebb merészkedek kicsit, hogy táskámat és csellómat letehessem. Húzta már a hátamat rendesen. Mit mondhatnék, nem vagyok egy izompacsirta, ezek meg nem könnyűek. Megmozgatom kicsit zsibbadt vállaimat, majd kezet fogok a Rian nevű sráccal, ha már ő is ilyen hivatalosan mutatkozik be.
- Igen, most járok itt először. Christopher - árulom el nevemet én is, még mindig mosolyogva. Lehet, először voltak kétségeim, de kezdek kicsit feloldódni, és nem akarok rossz első benyomást tenni. - Amit igazából úgy becézel, ahogy akarod...
Miután elengedem, bizonytalanul tekintek körbe, hogy most mit kellene tennem, mit kellene kérdezzek. Azért még mindig furcsa itt lenni, ismeretlenek között, tudva, hogy a világ, amit eddig ismertem, valójában sokkal összetettebb. Görög istenek a szüleink, kezdjük ott. Ez azért elég meredek kezdés. - Öhm, szóval akkor... a te isteni szülőd is Aphrodité? Szóval mi... rokonok vagyunk. - Mindeközben alaposan végig mérem Riant, de semmi külsőleges hasonlóság nincs bennünk. Így tényleg elég nehéz elképzelni, hogy bármi közünk lenne egymáshoz... leszámítva az "isteni szépséget" - és ezzel most szatíromat idézem, aki szerint ez jellemző minden Aphrodité gyermekre. De magamtól is észre vettem volna.
Felhasználó profiljának megtekintése http://te-nairi-chronicles.webnode.hu
Aphrodité
Félvér
avatar
Aphrodité Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Üdv a Barbie Házban - Arian & Chris   ₰ Szomb. Márc. 03, 2018 4:39 pm


Bonjour Mon’Ami
Hálistennek nem hozom rá kapásból a frászt a srácra, vagy ha mégis egyáltalán nem mutatja ki, minden, amit látok rajta az, hogy kissé meglepődik. Na igen, szokásom derült égből Arian lenni és indokolatlanul fordulni emberekhez és ha ez még nem lenne elég…beszélni is hozzájuk az össze-vissza hülyeségeimet.
-Ne magyarázd-legyintek- cukormázzal leöntött mézeskalács házban lakunk, épp ezért vagyunk kénytelenek irtó férfiasnak lenni-düllesztem a mellem mosolyogva. Na ezt is pont én mondom, kész röhej!  Semmik baj nem lenne a dologgal, ha nem lennék ezzel a fájdalmasan feminim arccal megáldva, amin megjegyzem hiába léptem be a pubertáskorba jó pár éve, még mindig nem nő havi három szál szőrnél több, ami finoman szólva is szánalmas. Általában ezt a kis gondot is arra fogom, amire minden egyebet is, ázsiai vagyok, nem nő szőr a testemen, tulajdonképpen negyedrészt delfin vagyok.
A srác viszonozza a gesztusomat és kezet fog velem, be is mutatkozik, szóval már nem vagyok kénytelen belső monológomban új fiúként említeni, hívhatom szimplán a nevén is.
-Akkor Chris leszel, ha nem gond-bólintok, én meg sem adtam a lehetőséget a szabad becézésnek, mert annak általában ugyanaz a vége, mint általánosban volt, hosszú évek szenvedése egy női becenévvel, aztán szimplán csak elkezdenek Arianának csúfolni. Bah…a gyerekek olyan gonoszak!  Chris egyenlőre igen suta, látom, hogy küszködik, kicsit a helyzettel, kicsit velem is, szóval próbálom oldani a helyzetét, mivel mikor én voltam itt először nekem is segített valaki kinyitni a szép nagy számat.
-Így van, bár valószínűleg senki nem fog ikreknek nézni minket-nevetem el magam, aztán a szemem megállapodik a csellóján. Áhh, szóval játszik hangszeren? Nem tehetek róla, de mindenféle hangszerért betegesen oda vagyok, holott én nagyjából három hangot tudok normálisan megpengetni gitáron és egyet leütni zongorán.
-Zenélsz?-kérdezem meg a nyilvánvalót, nem is tudom miért. Nyilván nem papírnehezéknek hozta, tudja a franc honnan is. Tulajdonképpen én is zavarban vagyok, megszoktam, hogy többnyire lányok vesznek körül, akikkel gusztustalanul sok közös témánk azért nincs, azt meg már legalább harmincszor megbeszéltük, hogy használjak balzsamot a hajamra és akkor még ennél is puhább lesz, de egy srác más. Valaki, aki zenél. Ez a találkozás még nagyon jól is elsülhet.

Felhasználó profiljának megtekintése
Aphrodité
Félvér
avatar
Aphrodité Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Üdv a Barbie Házban - Arian & Chris   ₰ Vas. Márc. 04, 2018 1:39 pm
:-)
Ahogy tökéletesen körülírja a házat, képtelen vagyok elfojtani a nevetést. Kívülről még nem tűnt ennyire lányosnak, de belépve már szinte elvakít a sok rózsaszín. Bár nem áll távol a kedvenc színemtől, a lilától, azért mégis furcsa. De azt hiszem, meg fogom szokni.
- Rendben! - Elvégre ez az a becenév, ami a legelfogadhatóbb és legnormálisabb számomra. Ez, vagy a Pher, ahogy öcsém szokott hívni, de az a saját kreálmánya. Sokkal jobb kezdés, mint amit az osztálytársaimtól szoktam kapni. - Milyen furcsa... mármint, hogy hirtelen a semmiből testvéreim lettek. Akkor pontosan mennyivel bővült a család? Hányan laktok még itt? - bombázom tovább a kérdéseimmel. Közben kicsit felbátorodva elkezdem bejárni a házat. Az ágyak mellett látom a személyes holmikat, a legtöbb fekhely lányokról árulkodik.
- Igen - kapom fel fejem a kérdésre. - Hat éves korom óta csellózom. Szóval mondhatjuk, hogy eléggé hozzám nőtt. - Látom rajta, hogy ő is még keresgéli az esetleges témákat, de teljesen természetesnek tartom ezt első találkozásra. Erőt veszek magamon és legyűröm a zavaromat.
- Ha jól látom, az az ágy ott üres - mutatok a sarokban levő felé. - Akkor birtokba vehetem, ugye? - Talán ha kipakolok kicsit és körül veszem magam a saját dolgaimmal, otthonosabbnak fogom érezni a helyet. Felkapom a táskám, hogy az ágyhoz vigyem, közben azon gondolkozom, mit kérdezzek még. Nem szeretem, ha beáll a csend egy beszélgetésben, és általában nem is szoktam hagyni.
- Te mióta vagy itt? - Közben lehuppanok az ágyra, és alig bírom megállni, hogy ne sóhajtsak fel az örömtől, melyet a matrac puhasága okoz. Már most tudom, milyen jókat fogok itt aludni. Hiába rózsaszín, hiába lányos, valahogy megnyugtatónak érzem ezt a helyet. Talán a parfümmel teli levegő az oka.
Ismét Rian felé tekintek, Bár ő egyértelműen ázsiai szármaásű, én meg törzsgyökeres francia vagyok, mégis most újra megnézve már látok némi hasonlóságot. Egyértelműen nem a szemünkben, hajunkban vagy az arcunk formájában. Semmiféle szembetűnő jelek nincsenek. A hasonlóság sokkal inkább a lágy, finom vonásokban és a sima bőrben keresendő. A kisugárzásában - megérzésem szerint valahogy hozzá is úgy viszonyulhatnak az emberek, mint hozzám, anyám megjelenése után. Na nem is úgy, mint annak előtte, mert nem tudom elképzelni, ahogy ezt a srácot halálba szekálják a többiek.
Vagyis... valójában de. El tudnám képzelni, csak nem akarom. Jobb azt gondolni, hogy a legtöbb gyerekkel nem bánnak így. Mégis az az érzésem, ha valaki, hát ő meg tudná érteni, milyen az. A megérzéseim általában jók szoktak lenni.
Annyira elgondolkozom ezen, hogy csak késve kapok észbe, talán nem kellene bámuljam. Pislogok párat és inkább a szoba pásztázásával, a táskám pántjának piszkálásával foglalom el magam. - Bár a táborvezető nagy vonalakban elmondta, miről szól a tábor, hogy itt megtanulunk harcolni a szörnyek ellen meg minden, de... úgy érzem, rémesen keveset tudok. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom elképzelni magam "harcolni" - nevetek fel a puszta gondolattól. Mikor az utcán összefutottam azzal a furcsa alakú akármivel, akkor is csak lefagytam, és még jó, hogy a szatír menekülésre ösztönzött, mert magamtól talán még azt is elfelejtem. - Az egész olyan, mintha nem is lenne valóságos... - Pár pillanatra elmerengek ezen, majd gyorsan hozzáteszem: - Ehh, bocs, kicsit elkalandoztam.
Felhasználó profiljának megtekintése http://te-nairi-chronicles.webnode.hu
Aphrodité
Félvér
avatar
Aphrodité Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Üdv a Barbie Házban - Arian & Chris   ₰ Pént. Ápr. 20, 2018 8:57 pm


Bonjour Mon’Ami
Nevet a poénomon, máris szeretem ezt a srácot, vagyis hát jobban mondva az öcsémet. Tényleg kellett ide még egy férfi, legalább belengjük tesztoszteronnal ezt a csodásan rózsaszín helyet.
-Nem tudnék neked konkrét számot mondani, mindig változik, van aki nem jön többet, mert már felnőttnek számít, de van, aki visszajár felügyelni-magyarázom mosolyogva- Amúgy van „normális” testvéred is?
Direkt érzékeltettem, hogy pontosan mire gondolok, mert egyáltalán nem arra, hogy mi itt nem vagyunk normálisak. Azok vagyunk, csak a magunk elég érdekes módján, végül is mikor voltak utoljára normálisak félistenek? Megvannak a magunk normái, azokhoz kell igazodjunk, nem az átlagos emberekéihez, vagy legalábbis szeretem ezzel nyugtatni magam, mikor kétségeim támadnak. Nagyon felcsillant a szemem a csellóra, mikor pedig megtudom, hogy Chris már hat éve zenél még nagyobb áhítattal a szememben néztem rá.
-Állati-biccentek elismerően-ennyire jól játszani bármin marha menő.
Ezt nem csak úgy mondom. Én két hangszeren is játszom, de mindegyiken csak úgy ímmel-ámmal, sokkal hasznosabb lett volna egyet megtanulni kisebb koromban rendesen, de mikor időm és energiám lett volna rá bejöttek a képbe a hormonok, na mindegy talán még van esélyem kezdeni valamit a dologgal.
-Persze, bármelyik szabad ágyra lecsaphatsz- mosolyodom el, aztán megintcsak a saját hülyeségemmel bíbelődöm tovább, a festékeimet pakolom jobbra balra, de valahogy nem találok olyan helyet, ahonnan ne tudnám őket probléma nélkül leverni, hogy aztán még rájuk is taposson valaki, csak hogy teljesen használhatatlanok legyenek.
-Hmm…olyan négy éve minden nyáron itt süttetem a hasam- válaszolok kedves öcsém kérdésére, most jöttem rá, hogy szeretem, hogy aránylag régen itt vagyok, nem okoz gondot, hogy magyarázzak az újaknak, még élvezem is, kifejezetten most, hogy úgymond a saját fajtámból akadtam össze valakivel. Közben észreveszem, ahogy néz, lehet, hogy épp hasonlóságokat keres, ez igazán aranyos tőle, de nagyon sokat nem fog találni. Szemem húzott, hajam épp sötétszőke és szögegyenes, termetem indokolatlanul magas, alkatom szálkás, nem mondanám éppenséggel, hogy ikrek vagyunk, inkább a típusunk hasonló. Rühellek még belegondolni is, de ezalatt azt értem, hogy mindketten feminin módon vagyunk szépek. Gondolatait hallgatva csak mosolygok, én is valahogy így éreztem magam, mikor először voltam itt.
-Nyugi, öcsi majd megszokod-vigyorgok rajta, persze nem rosszindulattal- mindenki így érzi magát eleinte. Én is röhögtem azon, hogyha Aphrodité az anyám, akkor nagyapám tuti Buddha, de ez van, ezt kell szeretnünk-vonok vállat.
-Na és…honnan csöppentél ide?-hagyom abba végre a festékpakolást, hogy figyelmemet jobban a jövevénynek szentelhessem.


Felhasználó profiljának megtekintése
Aphrodité
Félvér
avatar
Aphrodité Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: Üdv a Barbie Házban - Arian & Chris   ₰ Szer. Ápr. 25, 2018 1:29 pm


Chris & Arian
Üdv a Barbie-házban!





- Értem. - Akkor majd kiderül, épp milyen rokonok tartózkodnak itt. Előbb-utóbb találkoznom kell velük, bár valamiért úgy érzem, hímneműekben nem bővelkedik ez a ház. - Igen, van egy öcsém. Imádom - vigyorodom el, ahogy eszembe jut a kis rosszcsont. Szegényem nagyon szomorú volt, hogy a nyár nagy részében nem leszek vele. Ilyen hosszú időre még nem váltunk külön, ha emlékeim nem csalnak.
A dicséretére magamban somolygok, miközben végre rászánom magam, hogy ne csak tespedjek a puha ágyban, hanem pakolni is elkezdjek. A ruhák ráérnek, de a személyes holmikat azért csak-csak kirakom, hogy ezzel végleg magamévá tegyem a helyet. - 4 éve? Nocsak... - Pakolás közben természetesen figyelek rá, és elismerően bólintok. Négy év egész sok, ahhoz képest, hogy... - Mennyi idős vagy egyébként? - Nem is kérdeztem, pedig egy alap információ, bár nem életbevágóan sürgős tudnom, de mégis.
- Buddha? - vonom fel a szemöldököm egy pillanatra, ahogy ránézek, aztán elnevetem magam. - Akkor tényleg igazán különleges felmenőid lennének. - Míg ezen viccelődünk, a kezem jár, szépen előkerülnek a kis "műtárgyaim". Két bekeretezett fotó: az egyik a családommal, ami két éve készült. Az öcsémet, Petert a karomban tartom, ő meg a szeretett plüssmaciját ölelgeti és vigyorog. A hajam valamivel rövidebb, de ugyanolyan zabolázatlan rengeteg a fejem búbján, amely akkor még bőven apám válla alá ért. Azóta sem nőttem sokat, az állával vagyok egy magasságban. Ő maga egy ingben feszít, pár napos borostával arcán, szemüveget visel és mosolyogva ölel át egyik karjával engem, a másikkal szeretett feleségét. A fekete hajú rémet, aki ilyen alkalmakkor mindig egy pillanatra a világ legkedvesebb mostohaanyukájának maszkját ölti magára, olyan színészi játékkal, aminek már-már én is hiszek. De csak ilyenkor.
Annak ellenére, hogy Nancy rajta van, szeretem ezt a képet, és nem is kérdés, hogy helyet kap az ágyam feletti polcon. A másik Daisytől van, a legjobb barátomtól. Jócskán kigyűltek már a közös, néhol komoly, néhol vicces képek, amelyekből csinált nekem egy montázst. Hol a hajunkból készült bajusszal az arcunkon vigyorgunk, hol egy szánkón ülünk éppen lecsúszásra várva, de az is megvan örökítve, ahol a fejemet egy tortába nyomja, vagy hogy abban a meztelen férfi testtel díszített kötényben feszít, amelyet tőlem kapott. Csak úgy viccből, persze. És még sorolhatnám...
Pár pillanatra elmerengek a képeket nézve, ahogy helyet keresek nekik, majd folytatom a többivel. - Hát, nem hiszem, hogy a történetem nagyon izgalmas lenne... New Yorkban lakom, már vagy... 8 éve - számolok gyorsan utána. - Párizsban születtem. Vagyis, a közelében van egy birtoka apámnak, borászattal foglalkozott. Most ügyvéd, az öccse vitte tovább a családi vállalkozást. Ő... nem tud az anyámról, hogy istennő. Szóval én is csak nemrég szereztem tudomást a táborról, a félvérekről, mindenről, egy szatírnak hála, aki megmentett valami szörnytől - magyarázom, miközben kikerül a rajzos mappám a mindenféle jóval teli tolltartóval egyetemben. Pár könyv, a kedvenc plüsseim (ők a párnára), és végül elégedetten huppanok vissza az ágyamra, eldöntve, hogy ennyi kipakolás egyelőre elég.
- A szatír azt mondta, furcsa, hogy csak most találtak rám... - Elgondolkozva nézek bal alkaromra, ahol hirtelen viszketni kezd a még csak féléves tetoválás. Ösztönösen szántom végig körmeimmel, hogy enyhítsek rajta, ami rossz döntés. Mindig elfelejtem, hogy ha így vakarom meg, az még fáj. Felszisszenek. - Az egész azzal kezdődött, hogy anyám megjelent álmomban. Utána minden rosszabb lett. - Hangom enyhe bosszúsággal telik meg, de igazából nem tudom, haragudhatok-e az istennőre, vagy sem.



avec beaucoup d'amour


?.?.:* made by Ivis .?.:*?

Felhasználó profiljának megtekintése http://te-nairi-chronicles.webnode.hu
Ajánlott tartalom

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Üdv a Barbie Házban - Arian & Chris   
 Similar topics
-
» Kate and Chris - száguldás
Ugrás: