ivis && day :: teach me (about love)





Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!


Zászlófoglaló
Kékek
9
Pirosak
19

(frissítve: 06.02. 12:16)


Félvérek
Isten
Zeusz
2
0
Hadész
1
1
Poszeidón
1
1
Athéné
1
2
Aphrodité
3
2
Arész
0
1
Apollón
1
0
Hermész
1
2
Démétér
1
0
Dionüszosz
0
1
Héphaisztosz
0
0
Egyéb
2
1
Mitikus lények
1
4
Összesen
11
15



Fontosabb hírek
Megnyitottunk: 2017.11.16
Jelenleg nincsen korlátozás az oldalon
Időpont: 2017 nyara


Társalgó
Discord



Itt tartózkodnak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs






A legtöbb felhasználó (28 fő) Csüt. Nov. 16, 2017 7:54 pm-kor volt itt.



Utolsó bejegyzések
Írta  Justin Mulligan
Csüt. Júl. 05, 2018 10:12 pm

Írta  Amber Hill
Vas. Júl. 01, 2018 9:46 pm

Írta  Erisz
Vas. Jún. 24, 2018 1:12 pm

Írta  Arthur Greenwald
Pént. Jún. 22, 2018 10:16 pm

Írta  Arthur Greenwald
Pént. Jún. 22, 2018 8:19 pm

Írta  Heather Blackmage
Szer. Jún. 20, 2018 3:19 pm

Írta  Heather Blackmage
Szer. Jún. 20, 2018 2:19 pm

Írta  Bradley Daanen
Vas. Jún. 17, 2018 3:54 pm

Írta  Ivis
Csüt. Jún. 14, 2018 9:58 am

Az oldal designját a Specto közremüködésével Overtherainboo (aka Medúza) készítette. A leírásokat, szövegeket Keaden Hancrow és Hadész munkája. Ami a fórumon és azon belül található önálló szellemi értéket képvisel ezért kérjük ne lopd el. Ha mégis megtetszene valami és képtelen vagy nélküle élni vedd fel a kapcsolatot az Adminokkal.

ivis && day :: teach me (about love)

Déméter
Félvér
avatar
Déméter Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: ivis && day :: teach me (about love)   ₰ Szer. Márc. 07, 2018 6:58 pm


secrets held in my heart



Day...
Damian ajkain dallamosan játszik a szótag, melyet visszaidézni kíván, ahogyan azt az erdei nimfa szájából hallotta. Hazugság lenne azt mondani, hogy a becézés ébren tartotta álmatlan éjszakákon, azonban kétségtelen, hogy a megszólítást elsuttogni hallotta a késő esti hűvös szellőben és a hajnali, zsenge fűszálakat meglengető szélben. Az, ahogyan a lány szemeiben égő csillagokkal ránézett, teljes bizalmát beléhelyezve olyasfajta érzelemről tanúskodott, melyet a fiú még nem tapasztalt. Beléivódott, hogy az emberek, istenek, mitikus lények gyarló teremtmények, nem létezik önzés nélküli kreálmány, amelyik ne a saját képére akarná festeni a világot. Íme az új háború előszele is éppen ezt támasztja alá. S amikor először találkozott a vörös juhar árnyékában megbújó gyönyörűséges nimfával akkor róla sem gondolt mást vagy többet. Ám az azóta eltelt idő arról tett tanúbizonyságot számára, hogy Ivis igenis más. Naivitása, akár gyengeség is lehetne, hiszen hogyan bízhat meg máris annyira egy vadidegenben, hogy így megnyíljon neki? Hogy a kezébe helyezze annak eszközét, mely kiolthatja életét mindezt azért, mert bízik benne, hogy a fiú nem fog visszaélni a megszerzett tudással?
Áh, túl sok kérdés, rázza meg a fejét a felügyelő, és arra a következtetésre jut, hogy nem éri meg neki a fejfájást, hogy fölöslegesen rágódjon olyasmit, amit könnyedén ki is deríthet. Ha nem is a miértekre való választ, de azt, hogy Ivis valóban bízik-e benne vagy az egész csak ámítás és nem több néhány szép szónál. Vagy legalább azt, hogy miért van az, hogy a nimfát látni véli minden gyengélkedőnél tett látogatásakor vagy ha az íjászpálya felé fordult, hogy miért kívánja, hogy minden erdőben tett látogatásánál belebotolhasson. Vajon csak hála az, amit érez, amiért a lány segített neki anélkül, hogy ellenszolgáltatást kért volna, vajon csak adósnak érzi magát? Vagy valami más lenne, valami mély, ami oly fojtogató, mint a liliom émelyítő illata, és betölti a tüdejét, míg minden lélegzetvételével csak azt érzi, hogy hiányzik valami, valami ami épp oly fontos, mint a víz a növénynek és az oxigén az embernek.
Damian ezért döntött úgy, hogy meglátogatja a Long Islandi sziget szélén lakó régi barátját, akivel éveken át együtt töltöttek nyarakat a táborban. Braddel sosem voltak kifejezetten legjobb barátok, szimplán mert a Démétér-fiú nem az a fajta, azonban amikor szívességre volt szüksége tudta, hogy hozzá fordulhat. Amikor pedig az ötletét felvázolta az Athéné-gyermeknek az csak ráncolta a homlokát, de egy rossz szót sem szólt. Csak ránézett azzal az idegesítően mindent tudó tekintetével és egy félmosoly kíséretében a kezébe nyomta a kormányt.
Aznap este a fiú ismét látogatást tesz az erdőben. Óvatosan, nehogy felébressze a nyugovóra tért lelkeket sétál egyenesen a rengeteg mélyéig, ahol tudja, hogy ősszel vöröslenek a juharfák. Kezében egy gyűrött pergamen rajta a saját macskakaparása, melyet kapkodva, mielőtt meggondolhatná magát, firkantott. Ivis nincs a fánál, amikor odaér, ami egy részről megkönnyebbüléssel tölti el, másrészt csak tágítja a mellkasában érzett űrt, mely minden nappal egyre súlyosabban nehezedik rá a legutóbbi találkozásuk óta. Damian lehajol és egy felkapott kő alá rejti a vörös juhar lábánál az összehajtott pergament, hogy azt ne vigye el a szél.
Távozás közben még egyszer, utoljára visszanéz és nyel egyet, ahogyan felidézi magában a levél tartalmát.

Találkoznál velem kedden pirkadatkor a Tábor 25-ös bekötő út felőli bejáratánál?
Day



remélem tetszik szépség ♥

Felhasználó profiljának megtekintése
Mitikus lény
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ivis && day :: teach me (about love)   ₰ Hétf. Márc. 12, 2018 4:46 pm


Day & Ivis
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
and right now
i'm falling

Az évszázadok során kialakult sztereotípiákkal ellentétben nem vagyok ostoba. Akárcsak az epermenőkön dalolászó nővéreim, akikre Apollón művészlelkű gyermekeinek társaságában talál rá a boldogság, én is tisztában vagyok vele, hogy a hétfőt kedd követi, és hogy a péntek mellé szombatot firkantanak a naptárba. Ennek ellenére, amikor az éjszaka nyugalmától még kissé kába tekintetem megakad a vörös juhar tövében felejtett papírlapon, és a szemeim hosszú másodperceket követően kibogarásszák a sebtében írt szavakat, első dolgom felkeresni a reggelijéhez készülődő Misztyt, akinek megzabolázhatatlan, vörös tincsei már az íjászpálya széléről a figyelmemért kiáltanak, és akinek nagy, mélykék szemei szabályosan elkerekednek, amikor köszönés helyet a felkarja után kapva megkérdezem tőle, milyen nap van.
- Vasárnap - válaszolja készségesen, két aprócska ásítás között, mielőtt az arcához emelve a jobb kezét, kitörölné a szemeiből Hüpnosz fiainak álmokat hozó porszemeit. Kétségtelen, hogy a legutolsó találkozásunk óta semmi sem változott. Van valami, ami ébren tartja éjszakánként. Valami, amivel kapcsolatban úgy érzi, még velem sem lehet teljesen őszinte. S bár halk, gyermeki hangja kiszakít belőlem egy darabot, a mosolyom óvó és figyelmes, ahogy a könyökhajlatába csúsztatva a karom, elindulunk az étkező felé.

Az elkövetkezendő napok minden egyes percében nyomottabb vagyok. Nem találom a helyem, mert bármennyire is keresi, a tekintetem sem találja a menta színű tincseket.
A napszakok lajhárokat megszégyenítő lassúsággal vánszorognak egymás után, míg izgő-mozgó ujjaim virágszirmok tucatjait és megannyi kifejletlen levelet kreálnak, abban reménykedve, hogy felgyorsítva a növények növekedését, futásra kényszeríthetik az időt.
De Kronosz soha, senkit sem szeretett úgy, mint saját magát. Halk fohászaim hallatán gúnyosan az arcomba nevet.
Hétfő estére már úgy érzem, egy teljes évtizeddel öregebb vagyok, ahogy a vörös juhar törzsének döntve a hátamat, kiszakad a tüdőmből egy megfáradt kacaj. Day üzenete fakó és gyűrött az ujjaim alatt.
- Ne menj! - Összerezzenek, ahogy az egyik szomszédos fán üldögélő húgom hangja elér hozzám, szánakozó dallamával libabőrbe öltöztetve mindkét felkarom. Sóhaja, melyet magával ragad a szél, épp oly sötét, mint az éjszaka, ami alkonyatkor alászállt az erdőre. - Hisz te is tudod, hogy a fák közelsége nélkül még mellőlünk is elpártol a halhatatlanság. Csak most az egyszer Ivis, kérlek, hallgass rám - könyörög, zavarában az alsó ajkát harapdálva, mint akit bűntudat emészt. Semmi kétség, hogy amikor tegnap délután az epres sütemények illatát érezve a konyhába rohantam, a gyógyszeres szekrényen felejtve Day üzenetét, nem csupán megtalálta, de bele is olvasott.
Egy kedves mosollyal próbálom meg elcsendesíteni a lelkében morajló hurrikánt. Nincs titok, ami közénk állhatna.
Bár egy részem biztos abban, hogy Nadia figyelmeztetése mögött csupán jószándék lapul, fáj, hogy úgy érzi, ki kell mondania a nyilvánvalót, holott kettőnk közül én vagyok az, aki tavasszal egy újabb évtizedet tudhat majd magáénak.
- Nagyon jól esik az aggodalmad, de igazán szükségtelen. Nem megyek messzire, ráadásul délután várnak a gyengélkedőn, így alig maradok el pár órácskára - mondom, az utolsó pillanatban az alsó ajkamba harapva, ezzel útját állva a szertelen vallomásnak, miszerint Day mellett egyébként is biztonságban leszek. Rosszul esne, ha kinevetne mindazok után, amiket átéltünk az ezredfordulón.
A vörös, sötét szeplőkkel megáldott nimfa enyhén oldalra döntött fejjel figyel. Rosszalló tekintete egy pillanatra sem engedi szabadon a markomban megbújó cetlit, és bár az ajaki egy múló pillanatra elnyílnak egymástól, végül mégsem szól semmit. Egy gyermekdalt dúdolva válik eggyé a természettel.
A testemre ereszkedő némaság össze sem hasonlítható azzal a békével, amit Démétér fiának társaságában érzek. Ez kellemetlen, paranoid és a csontomig hatol. Az elmém pedig egyre csak azt sikoltozza: ne menj, ne menj, ne menj. Az erdei nimfák okkal maradnak az erdőben.

Mire észbe kapok, az éjszaka legsötétebb óráit felváltja a hajnal, ezért egy panaszos ásítást követően magamra öltöm mindazokat a ruhákat, amiket a gyengélkedőn besegítő félvérektől kaptam, és egy baseball sapkával a fejem tetején, belevetem magam az erdőbe, bőszen haladva annak határa felé.
Minden megtett lépéssel nő a bennem munkálkodó idegesség.
A jobb tenyerem felfelé fordítva sétálok, egy piciny kamillára koncentrálva. A halandók által oly nagy becsben tartott 'szeret-nem szeret' játék mintájára, sorban készítem el a hófehér szirmokat, minden egyes új hajtás megidézésénél halkan motyogva a szavakat. Előre. Hátra. Előre. Hátra.
Két másik kamillával, egy tucatnyi margarétával és három rózsával később végre valahára rabul ejt a főút, és bár messze nem ez az első alkalom, hogy a szemeim megpillantják a hamuszürke földet, tagadhatatlan, hogy a szívem még soha korábban nem akart kiszakadni a bordáim közül félelmében.
Aztán meglátom Őt. A békesség pedig óvó karok módjára fonódik a testem köré, puha csókjával nyugalomra intve szüntelen remegő ajkaimat.
- Szép reggelt, Day. Jól aludtál?

sok-sok szeretettel  Embarassed
Felhasználó profiljának megtekintése
Déméter
Félvér
avatar
Déméter Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ivis && day :: teach me (about love)   ₰ Vas. Márc. 25, 2018 5:04 pm


secrets held in my heart



Day foghatná hirtelen felindulásra, egy megbánt, elfelejtett javaslatra, mégsem keres kibúvókat, amikor kedd hajnalban az ébresztőórája zengése ébreszti. Gyorsan, mielőtt a csendes Démétér-ház bármelyik másik lakóját és felzavarhatná, lenyomja az ősrégi vekkert, amit a nem használt tárgyak piszkos padlásáról kobozott el még évekkel ezelőtt. Nem mintha gyakran használta volna, hiszen eléggé rossz alvó hírében áll, akit a legkisebb zajok is felráznak álmaiból, ám vannak alkalmak, amikor nem akarja megkockáztatni a késést, és inkább biztosra megy. A mai nap ehhez hasonlóan ébred rá, ahogyan tágra nyílt szemei szemügyre veszik az éjkéken derengő erdőt és szinte érzi a levegőben a harmatos hajnal közeledtét. Ugyan nem adott pontos időpontot, nem akarja megkockáztatni, hogy elkéssen, így már az első napsugár horizonton áthatoló fénye előtt talpon van, és egy elemlámpával a kezében követi a Táborból kifelé vezető ösvényt. Ma nincs aki megállítsa, hiszen nagykorú felügyelőként a szabadnapjait úgy tölti, ahogyan akarja, mégis hátranéz, hogy látja-e bárki távozni, miközben azon gondolkozik, hogy vajon hibát követ el.
A gondolatai közül igyekszik kizárni az efféle fölösleges tépelődéseket, miközben a lábai maguktól viszik az ismerős úton Brad botja felé, ahol előkészítve találja a kért kellékeket, és a hátizsákot a vállára vetve visszateker a megadott helyszínhez. Noha semmi sem bizonyítja, hogy Ivis valóban el fog jönni, hogy egyáltalán eljutott-e hozzá az üzenet, hiszen a tegnapi napja olyan sűrű volt, hogy nem is hallott a lány felől, nemhogy találkozott volna vele. És talán ostobán néz ki, ahogyan egy fának vetett háttal, lábánál a hátizsákkal, mögötte a törzsnek vetett biciklivel, karbafont kézzel várja a hajnalt és az erdő ébredezését. Lehunyt szemmel élvezi a lágy, hűvös szellők simogatását az arcán és ha a szíve nem kapálódzna oly hevesen a hoppon maradás esélyétől, talán visszaaludni is képes lenne.
Amikor a szemhéján át érzi a felkelő Nap melegét és fényét, a madarak csicsergését hirtelen egy sokkal kellemesebb, vidámabb hang váltja fel és Day szemei kipattannak, ahogyan lassan ellöki magát a fától. Amikor meglátja az erdőből kilépő nimfát, pislogni kénytelen, mert hirtelen annyira másképp néz ki, mint megszokta... annyira emberinek. Ám a mosolya és a szemeiben rejlő végtelen kedvesség mind földöntúli mivoltát támasztják alá, és ahogyan a szája csücskében megbújik egy szelete a világ minden gyönyörének, a fiú hirtelen csak arra tud gondolni, mekkora önzőség volt a részéről idehívni, ide a halhatatlanságának határára. De Ivis a szokásos ragyogó mosolyával tisztában a kockázatokkal, mégis megjelent.
-  Hát eljöttél - bukik ki a fiúból meggondolatlanul, de csak alig hallhatóan, ahogyan hangot ad őszinte döbbenettel keveredett megkönnyebbültségének. Majd gyorsan megrázza a fejét, mintha csak ekkor jutna el a tudatáig, hogy mit kérdezett tőle a lány.
-  Öhm... nem rosszabbul, mint máskor - vallja be őszintén, és talán mondania sem kell, mert Ivis könnyedén kiolvassa a tekintetéből, hogy jól igazán csak az erdő lágy ölén tud aludni, ám arra nincs túl gyakran lehetősége. -  És te?
Kínosabb talán nem is lehetne az egész, hiszen a fiú igazán nem szokott hozzá, hogy mások kedvére tegyen, most mégis töri magát, talán bűntudatból, vagy ki tudja, és kisöpör néhány halványodó zöld tincset a szemei elé.
- Még mindig szeretnél megtanulni biciklizni? - vonja fel a szemöldökét elhadarva az új kérdést, amint a nimfa megválaszolta az előzőt, és ha a lány szemfüles már ki is szúrhatja mögötte a kérdéses kerékpárpéldányt.



remélem tetszik szépség ♥

Felhasználó profiljának megtekintése
Mitikus lény
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ivis && day :: teach me (about love)   ₰ Hétf. Ápr. 02, 2018 9:57 pm


Day & Ivis
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
and right now
i'm falling

Ahogy az emberi cipőbe bújtatott talpaim megérintik az erdő határában húzódó, hamuszürke földutat, egy szelíd mosollyal veszem tudomásul, hogy nem vagyok egyedül, még ha a szívem hevesebb ütemre is kapcsol az izgalommal vegyes halálfélelemtől, ami fantomként kísért Nadia óvó figyelmeztetése óta. Hisz hiába tudom, hogy Day soha, egyetlen ujjal sem érne hozzám, amennyiben arra kérném - és talán még akkor sem, ha kötelezném erre -, hogy ameddig mellettem van, addig biztonságban vagyok, a mögöttem húzódó évek óhatatlanul belém plántálták, hogy az életben pusztán a halál állandó. Az idők kezdete óta milliónyi törhetetlennek hitt kötelék hajlott már meg a kapzsiság súlya alatt. Testvérek fordultak egymás ellen, szeretőkből lettek örök riválisok, édesanyák ontották vérüket hálátlan gyermekeik védelmében. Sosem lehet tudni, talán egy szép napon majd engem is egy hasonlóan keserű módon ragad magához az Alvilág, méltó bosszút állva mindazon szörnyűségekért, melyeket naiv, bohó fejjel követtem el.
Úgy tartják, a moirák sohasem kötnek felesleges csomókat az ember életébe. Minden találkozás egy jutalom, egy próbatétel, egy büntetés. Kíváncsi vagyok, hogy a Day társaságában érzett boldogság, a kellemes meleg, ami szétfeszít belülről, vajon melyik kategóriába tartozik.
Időközben olyannyira elmerülök a saját gondolataimban, hogy észre sem veszem, a percek ismételten mozgásba lendülnek, maguk mögött hagyva az elmúlt napok vánszorgó ütemét. Day álmos pislogások tucatjai közepette túr bele mentaszínű tincseibe, míg én egy könnyed sóhajt követően darabjaira töröm a ránk ereszkedő csendet.
Elég ellöknie magát a reggeli szellővel viaskodó fától, a szemeim megakadnak egy vékony, metál fogantyún, amin bár nincsenek rózsaszín rojtok, azonnal felismerem, hiszen tucatnyi képen és képeslapon láttam már visszaköszönni karcsú ívekből öntött alakját. Elnyílt ajkakkal futok a bicikli felé, izgatottan, mint egy cukorkaboltba szabadult kisgyerek, vagy azok a szerelmes tinédzserek a gyengélkedőn felejtett novellás kötetben, Apollón lányának tollából.
- A heszperiszek fájára! Ezt nem hiszem el! - hitetlenkedem, miközben a kormányra szerelt csengettyű fölé hajolva egy széles mosollyal megérintem a fémre festett, rózsaszín magnóliát.
Hogy visszafogjam a testemben pattogó energiabombát, leguggolok a bicikli mellé, és úgy figyelem, ahogy a szürke vázon megcsillan a fény, ahogy a fekete gumi magába szippantja a meleget, és ahogy egy apró pillangó az alkaromra szállva, bátorságot merít a jelenlétemből ahhoz, hogy megpihenjen a kipárnázott ülésen.
Az egész olyan szürreális, olyan hihetetlen, hogy meg kell csípnek a lábfejem: ugye nem aludtam el?
Day válasza hallatán ösztönösen a felém tornyosuló félvérre vezetem a tekintetem, és egy pillanatra be kell szívnom az alsó ajkam, hogy még véletlenül se tegyek nem helyénvaló megjegyzést a reggeli hangjára, ami még a megszokottnál is mélyebb és rekedtebb, és ami ezáltal megpendíti bennem nosztalgia húrjait. Arra a délutánra gondolok, amikor az eső elől a vörös juhar oltalmazó lombjai alá menekültünk, és amikor bár egyetlen szó nélkül magamra hagyott, életében először többet mondott annál, hogy nem mindegy az neked? vagy szépek a fák.
Oldalra biccentett fejjel, mosolyogva simítok végig az engem körbeölelő földön, az elcsatangoló járókelők cipői nyomán lekonyuló fűszálakon és mindazokon a virágokon, amelyek már a tavasz első hetében feladták a küzdelmet az otthonukat ostromló civilizációval szemben. Életet lehelek valamennyibe.
- Ha őszinte akarok lenni, szerintem egy szemhunyásnyit sem aludtam, de ne aggódj. A fám tövében töltöttem az egész éjszakát, úgyhogy kicsattanok az energiától - válaszolom, miközben egymáshoz dörzsölve a tenyereimet lerázom róluk a földet. A világért sem piszkolnám össze Day biciklijét, főleg, ha valójában nem is az övé, ha a helybeli lakosoktól kérte kölcsön, és az ég tudja, mit adott nekik az én boldogságomért cserébe.
Ahogy felállok, akaratlanul meglököm a kormányt, messzire riasztva a hófehér pillangót. A vasból öntött szerkezet hatalmas robajjal esik a földre, koszosan, eldeformálódva, mint egy csontját tört félvér közvetlenül zászlófoglaló után.
Egy fanyar grimasszal nézek végig a tarkóját simogató félvéren. Nem kell túl nagy észlénynek lennem ahhoz, hogy tudjam, egy piciny része máris bánja, hogy megírta azt a levelet.
- Én… igen. Nagyon, de nagyon szeretnék.

sok-sok szeretettel  Embarassed
Felhasználó profiljának megtekintése
Déméter
Félvér
avatar
Déméter Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ivis && day :: teach me (about love)   ₰ Pént. Ápr. 13, 2018 9:29 am


secrets held in my heart



Ha valamit Day sosem lesz képes megérteni a nimfákkal, történetesen Ivisszal kapcsolatban, az a végtelen, gyermeteg lelkesedésük. A lány arisztokratikus vonásai ugyanis azonnal még lágyabb élt öltenek és mosolya jobban beragyogja a reggelt, mint maga a nem rég horizont takarásából kibújt Nap. Úgy vigyorok, szemeiben csillagokkal, mint egy óvodás, akiknél előbb jött a karácsony: ártatlanul, tiszta szívből. Már azért, hogy ennek a tanúja lehessen, megérti, dönti el magában a fiú és hagyja, csak bámulja, ahogyan a nimfa a bicikli minden négyzetcentiméterét megvizsgálja. Közben van ideje feltűnésmentesen végignéznie rajta. Az emberi öltözék olyan halandóvá teszi, hogy a felügyelő ösztönösen aggódik, nehogy megsértse magán, ne talántán lehorzsolja finom, hibátlan bőrét.
-  Oké - dünnyögi maga elé tudomásul véve, hogy Ivis alig hunyta le a szemét éjszaka. A világért nem ismerné be még magának sem, hogy hiába a lány felszólítása nem tud nem aggódni. Pontosan tudja, hogy milyen veszélyes egy nimfa számára eltávolodni a fájától, viszont biciklizni talán még veszélyesebb lenne egyenetlen talajon.
Day soha életében nem tanított még senkit biciklizni. Nincsenek testvérei, sem unokatestvérei a Táboron kívül így sosem volt olyan az életében, akinél ezt gyakorolhatta volna, ezért kissé bizonytalan hogyan álljanak neki. Tétovázását azonban Ivis lelkesedése révén hamar tettkészség váltja fel és azt sem bánja, hogy a bicikli felborulása felzavarja a békés erdő csendjét. Szó nélkül visszaállítja azt, és terpeszben megáll a hátsó kerék fölött, baljával a kormányt tartva, miközben jobbjával int a várakozóan álló nimfának.
-  Gyere. Lépj rá a pedálra, és próbálj meg felülni úgy, hogy a kormány felé nézz - mutat a szerkezet megfelelő részeire, ha esetleg a lány, aki még sosem látott élőben biciklit, nem tudná melyik az a pedál, majd a megpaskolja a kipárnázott ülést. -  Lejjebb állítottam már az ülést, de ha túl magas, még tudom állítani. Viszont ne aggódj, normális, hogy nem ér le a lábad.
Damien igyekszik jó tanár lenni, felkészíteni rögtönzött tanítványát a tőle idegen érzésre, hiszen ez egy felnőtt bicikli és nincsenek hátsó kerékre szerelhető plusz kerekei, melyek segítségével bárki megtanulhatná hogyan tartsa meg az egyensúlyát, mielőtt magának kellene arról gondoskodnia.
Amint a nimfa ránehezedik a pedálra majd az ülésre, Day izmai megfeszülnek, hogy álló helyzetben tartsa a kerékpár, de az minden igyekezete ellenére megremeg. Nem azért mert Ivis nehéz lenne, valószínűleg alig nyom annyit, mint egy fiatal nő, de a fizika törvényeit egyikük sem képes áthágni. A fiú tisztában van vele, hogy billegés, miközben egyik lába sincs lent, megrémisztheti a nimfát, ezért gyorsan megnyugtatni siet.
- Ne félj, foglak - suttogja rekedtesen, ahogyan a jobb nyomást elérő, kedvezőbb erőkar miatt előrébb dől és a mellkasa súrolja a lányét, lehelete csiklandozza a nyakát. Az érzés idegen, de nem teljesen hívatlan, és a fiú egy pillanat erejéig nem kap levegőt.
Mégis mibe keverte magát?



remélem tetszik szépség ♥

Felhasználó profiljának megtekintése
Mitikus lény
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ivis && day :: teach me (about love)   ₰ Pént. Ápr. 27, 2018 11:35 pm


Day & Ivis
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
and right now
i'm falling

A  jobb kezem remegve próbálja meg a fülem mögé söpörni azt a kósza tincset, ami makacsul igyekszik falat emelni az önmarcangolástól izzó arcom és a romokban heverő bicikli fölé magasodó, megfáradt félvér közé; mindhiába. Akárcsak a mellkasomra nehezedő bűntudattal, ezzel sem tudok mit kezdeni, ugyanis bármit is mondanék, tudom, épp olyan borzalmasan érezném magam, mint a legutóbb, az íjászpálya szélén, amikor a jelenlegi találkozásunkhoz hasonlóan, csupán egyetlen felelőtlen pillanatba telt, hogy tönkretegyem a hangulatot, megbánásra kényszerítve a tőlem alig egy karnyújtásra lévő fiút.
Elhúzott szájjal lépek távolabb.
A fogaimat az alsó ajkamba mélyesztve, egy masszív fa törzsének támaszkodva figyelem, ahogy Day egyetlen mozdulata semmissé teszi a pusztítást, amit a tapasztalatlanságom okoz, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ölel magához a boldogság, amikor a látszólag sértetlen szerkezet mögé lépve, bármiféle probléma nélkül a lábai közé engedi a kereket.
- Még mindig működik! - csúszik ki a számon, mielőtt a tenyereim útját állhatnák a szavaknak, és bár mélyen legbelül tudom, hogy egy szemérmes nimfa már réges-régen eggyé vált volna a természettel, menedéket találva a fák között burjánzó cserjék társaságában, képtelen vagyok elszakítani a tekintetem Déméter fiának erekkel átszőtt kézfejéről.
Annyira lefoglal a vállaimra nehezedő bűntudat súlyának hiánya - és Day egész lényének nyugalmat sugárzó látványa -, hogy beletelik egy kis időbe, mire az engem szólongató félisten szavai eljutnak a tudatomig, átverekedve magukat a rózsaszín ködön, amit a megkönnyebbüléssel vegyes boldogságérzet kelt életre. A testemben szerteáramló öröm olyan intenzív, hogy az istenekre esküszöm, sírni tudnék, így hát a könnyeimmel küszködve, szégyentelen szipogások közepette hajtok fejet az önjelölt tanárom magabiztos utasítása előtt. Mire észbe kapok, a bicikli csengettyűje megszólal a bal tenyerem alatt.
- Rendben - válaszolom egy kurta bólintással, mindkét kezem a hideg vázra helyezve, megfelelő alátámasztást keresve arra a tiszavirág életű pillanatra, míg a jobb lábam a jármű megfelelő oldalára lendül. Bizonytalanul fészkelődöm a fekete anyaggal bevont ülésen. - Értem.
Ahogy az emberi cipőbe bujtatott lábaim rásimulnak az izgő-mozgó pedálokra, Day teste érezhetően megfeszül, a felkaromhoz nyomódó, görcsös izmok pedig tucatnyi hasznavehetetlen önvédelmi funkciót hoznak működésbe, mint például a csukott szemes rejtőzködés és a test pöttöm méretűre húzása. Nagy nehézségek árán, de végül a cipő is lekerül a lábamról, és ahogy az immáron mezítelen lábujjaim megérintik a földet, a természet életre kel a bal talpam alatt.
Csukott szemmel szorítom a kormányt, így kapaszkodva az egyetlen biztosnak ítélt pontba, valamibe, akármibe, amikor Day langyos lehelete megcirógatja a bőröm, rekedtes hangja pedig morogva, szavak nélkül kérlel, hogy nézzek a szemébe. A tüdőmből távozó oxigén egy halk süvítéssel verekedi át magát az ajkaimon, ahogy a félvér mellkasa nekifeszül a testemnek.
Remegek, akár az őszi szélben táncra perdülő, elszáradt levelek, és lélegezni is elfelejtek, ahogy a bizonytalanságom totális tehetetlenségbe fordul, miközben tátogva próbálom meg szavakba önteni mindazt, ami az elmémben kering - hogy bár egy külső szemlélő számára valószínűleg hatalmas ostobaságnak tűnhet, én megbízom benne; hogy bár az életben semmire sincs garancia, én tudom, érzem, hogy amíg mellettem van, addig nincs mitől tartanom; hogy bár alig pár szót, ha beszéltünk, úgy érzem, ismer, hogy ismerem.
A torkom száraz és durva, amikor egy örökkévalóságnak tűnő pillanattal később végre valahára képes vagyok megtörni a ránk ereszkedő csendet.
- Nem félek - suttogom, úgy, hogy azt Day is hallja. Mert azt akarom, hogy tudja: igenis tisztában vagyok vele, mekkora kockázatot vállaltam azzal, hogy Nadia figyelmeztetése ellenére ennyire messzire merészkedtem a vörös juhartól, és hogy érte akár még a szigetet is elhagynám, ha így egy múló másodpercre szemtanúja lehetnék annak, milyen az élete akkor, amikor barnába öltözik az erdő.

sok-sok szeretettel Embarassed
Felhasználó profiljának megtekintése
Déméter
Félvér
avatar
Déméter Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ivis && day :: teach me (about love)   ₰ Vas. Május 06, 2018 8:26 pm


secrets held in my heart



Ivis egy paradox, állapítja meg Day, hiszen olyan kettőségeket fedez fel ismeretségük újabb napján, mely felülírja, formálja, kibontakoztatja és kifordítja önmagukból korábbi elképzeléseit. Első ránézésre, ahogyan szinte örömkönnyek potyognak gyöngyfényű arcaról, amiért a biciklinek semmi gondot nem okozott a felborulása olyannak tűnik, mint egy időtlen szépség testébe bújt naiv, tapasztalatlan gyermek, akinek fogalma sincs a világ gonosz természetéről és arról, hogy az mit művel a hozzá hasonló tiszta lelkűekkel. Máskor, mikor mélyen azokba az örvényszemekbe néz, amikor a lány ajkairól éppen a megfelelő szavak, szív sebeit gyógyító tanácsok pörögnek le, akkor látja a tekintetében a mögötte elmúló évtizedeket, a veszteséget, a melankóliát, minden telet, hideget és keményet, áthatolhatatlant, amikor nem volt ott és amikor ott volt, bármennyire is összetörte a szívét. De látja benne a tavaszt, az örök zöldeket, a reményt, mely az ő szívében is gyökeret ver, ahányszor csak a nimfa a közelébe kerül. Azok akik csak a vidám, segítőkész, együttérző de mosolygós Ivist látják a gyengélkedőn azoknak fogalmuk sincs arról, milyen mélységek lapulnak benne, és Day egy része bánja, hogy más oldalát is ismerte, mert azóta ahányszor csak a lány a szemeibe néz, úgy érzi, zuhan.
Megdöbbenti a lány belévetett bizalma. Nem csak az, hogy egymaga idejött, a határra, ahol pontosan tudja, hogy gyengébb, mert a fája a Tábor túloldalán van. Nem csak az, hogy hogy a biciklivel kapcsolatban is követi minden utasítását és izgatottságon kívül semmi más nem látszik rajta, miközben a lábait elemeli a talajtól. Hanem az is, amilyen magabiztossággal mondja, hogy nem fél, hogy a Démétér-fiú kénytelen elhinni, hogy igazat mond. De az, hogy lehetséges? Itt vannak a semmi közepén, se ember, se (látható) isten a közelben, bármit megtehetne vele. Nem mintha bármi ilyesmi szándéka lenne, de ha valaki más lenne, ha valaki olyasvalakiben bízna, akiben nem szabadna, akkor mi történne vele?
-Talán kellene. Egy kicsit. Úgy is lehetsz bátor, ha félsz - motyogja a fiú a gondolatfonala végére érve. De tudja, hogy nem kellene ilyeneket összehadoválnia, úgyhogy a kormányt tartva, Ivis erdő - otthon - illatát magába szívva nagy levegőt vesz.
- Oké, szóval ha ez megvan, tedd a lábaidat a pedálra. Egyik elöl, másik hátul. A talpad inkább elülső fele érintkezzen a fémmel, úgy lesz a legkényelmesebb - folytatja torokköszörülve az "oktatást" a fiú, és beszéd közben az álla súrolja a lány vállát. Épp csak leheletnyit, mint a kellemes lágy szellő a forró nyári éjszakákon vagy a pillangó, mely óvatlan száll a tenyérre, hogy aztán rögtön szállhasson is tovább.- A gyerekek általában úgy tanulnak, hogy két plusz kerék segítségével lehetetlen, hogy elboruljanak, de felnőtt kerékpárokon ilyen nincs, úgyhogy itt leszek, amíg nem megy elég biztosan, jó?
Nem akarja, hogy a lány kényelmetlenül érezze magát, hiszen normál esetben ő sem rajong a fizikai kontaktusért és megértené, ha a nimfa nem akarná, hogy hozzá érjen. Viszont ennek a folyamatnak elengedhetetlen része az érintkezés. Anno amikor Damian az édesapjától tanulta, hogyan kell a kétkerekűt hajtani az apja volt az, aki elkapta, ha felborult volna. Most rajta volt a sor, hogy elkapja Ivist, ha szüksége van rá.
- A pedálok, amiken most rajta vannak a lábaid, ellentétesen vannak kötve vagyis ha az egyik fönt van, a másik lent. Ez természetes és így, kellő nyomást gyakorolva a megfelelő pedálra, a forgás fogja mozgásba lendíteni a biciklit. Kipróbálod? - tudakolja óvatosan, ha a lánynak nem adódik kérdése, elvégre is nem elméleti oktatást tart.


remélem tetszik szépség ♥

Felhasználó profiljának megtekintése
Mitikus lény
avatar
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ivis && day :: teach me (about love)   ₰ Csüt. Jún. 14, 2018 9:58 am


Day & Ivis
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
and right now
i'm falling

Azzal, hogy az esetlen vallomásom után Day gondolkodás nélkül óvatosságra int, bebizonyítja, hogy nincs mitől tartanom, még ha a tüdejéből kiszakadó, megfáradt sóhaj sokkalta inkább negatív, mintsem pozitív érzelmektől terhes.
- Ez nem bátorság - válaszolom csendben, hogy a szavaim még véletlenül se verjék fel az erdő nyugalmát, miközben az ujjaim görcsösen szorongatják a kormány műanyagból öntött részeit. A mellkasom összeszorul, ha arra gondolok, hogy a mögém tornyosuló félvér egyetlen szavamat sem képes komolyan venni, és bár egy részem sértőnek találja, hogy a többiekhez hasonlóan ő is naivnak tarthat, végül nem szólok semmit. Hagyom, hogy a hála, ami a végtelen kedvessége miatt kering a szervezetemben, betakarja minden keserűségem. - Azért nem félek, mert megbízom benned. Sosem hagynád, hogy bajom essen, igaz? - kérdezem, és hirtelen magam sem értem, hogy mi ütött belém, hogy miért akarom hallani, hogy igazam van, hogy több vagyok, mint egy elvarázsolt nimfa, egy kacér és szeleburdi lény. Nem értem, hogy a szívem miért hagy ki egy kósza ütemet a gondolatra, hogy igazam lehet, hogy a testem miért járja át a hajnali napsugár melege, hogy a mellkasomban miért bont virágszirmokat a remény.
Az alsó ajkamat harapdálva átkozom magam, amiért képtelen vagyok megtanulni a leckét, és bár egy bölcs ember a helyemben már rég a háta mögött hagyta volna ezt a helyet, én maradok, türelmesen várva az önjelölt tanárom további instrukcióit.
Bár minden erőmmel azon vagyok, hogy kövessem a kijelölt utat - mindkét lábfejem a fémes pedálra siklik, a sarkaim a levegőben, hogy a talpam elülső részével fejtsem ki a nyomóerőt -, nehezemre esik a koncentráció, amikor Day puha álla megérinti a vállamat. Ösztönösen felé kapom a fejem, és ez a lehető legrosszabb döntés, amit hozhatok, mert abban a pillanatban, hogy a tekintetem találkozik az övével, a szemeim elkerekednek, és egy pillanatra magába szív fakó bőrének és sötét íriszeinek látványa.
- Khm, jó - válaszolom egy lelkes bólintással, és a homlokom kis híján összeütközik az övével, ahogy pár eltúlzott mozdulattal megpróbálom visszaterelni a figyelmem abba a mederbe, amelyből kisodródott pár mulandó másodperccel ezelőtt.
A gondolat, hogy Day vigyáz rám, csak még szélesebbé varázsolja a mosolyom.
- Igen. Készen állok - mondom teljes meggyőződéssel, hiszen mégis mi lehet olyan nehéz a biciklizésben, ha arra még pöttöm emberkék is képesek.
Jócskán túlbecsülöm a saját tehetségem.
Első próbálkozásra olyan lassan hajtom az öntöttvas szerkezetet, hogy az oldalra dől, mielőtt előre mozdulna, és csak Day óvó karjainak köszönhetem, hogy nem zúgok a földre, mint egy szárnyát tört madárfióka. Másodszorra - miután a félvér felvilágosít arról, hol és miként rontottam el a dolgokat - már ténylegesen haladok, és bár olykor-olykor megremegnek a karjaim, csupán röpke pillanatok kérdése, hogy a hajamba belekapjon a szél. Minden olyan, mint ahogy azt megálmodtam: pár kósza tincs a számba repül, ahogy azok életre kelnek a gyorsaságtól, a bőröm pedig cirógatja a kellemesen hűvös levegő. Becsukom mindkét szemem.
És ekkor követem el a nap második, legostobább hibáját.
- Day! - kiáltom, amikor észreveszem az elém tornyosuló fát, mégsem tudok lelassítani. Bár mindkét lábam elemeltem a pedálokról, a lendület nem hagyja, hogy megálljon a bicikli. - Nem tudok megállni! - sikoltom, amikor ösztönösen oldalra rántom a kormányt, ezzel oltalmazva a fa törzsét, amit könnyen felsérthetne az ütközés. Nem gondolkodom, mert nem érdekelnek a következmények, hiszen csupán egyetlen dolog számít: amíg élek, ennek az erdőnek nem eshet bántódása.

sok-sok szeretettel Embarassed
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom

Témanyitás₰ Tárgy: Re: ivis && day :: teach me (about love)   
 Similar topics
-
» Love Bites - Vámpírnaplók RPG
» Greg hálószobája
» We need love cause we're just lonely souls ~ Angel & Mira
» Love Bites
» Love Los Angeles
Ugrás: