Amanda Rodriguez

Becenév : Am, Manda, Mandy
Születési időpont, helyszín : 2001.04.20, Los Angeles
Foglalkozás : Tanuló
Csoport : Félistenek
Isteni szülő : Hádész (aki nem hajlandó elismerni )
Kabin : #11, Hermész (mondjátok, hogy nem sokáig, légyszi!.. de komolyan... )
Oldal : Nem érdekel... majd aki meggyőz azt támogatom. (Igen, apu, ez felhívás volt)
Képességek :
– látják mások élet auráját
– képesek fizikailag megérinteni a szellemeket
– az összes félvértől könnyebben viselik az Alvilágban való utazást.
Pb :Mary Elizabeth Winstead
A táborban töltött nyarak száma: Ez a 4.

Első ránézésre magának való, csendes, extravagáns lány. Sok osztálytársa mondaná, hogy nem hallotta még 3 szónál többet beszélni egyszerre, azt is maximum havonta egyszer.
Ugyanakkor, aki jobban ismeri, tudja, hogy éles a nyelve, és ha úgy gondolja van rá ok, akkor nem is habozik használni, és köszörülni azon aki éppen megérdemli.
Nehezen viseli az emberek közelségét, neki három embernél több (őt nem beleszámolva) már tömeg, így ha teheti a társaság peremére húzódik, vagy lelép, és keres egy nyugis helyet.
Kedvenc időtöltése a zenehallgatás. Ritkán látni ósdi CD lejátszója, és a fejhallgatója nélkül. Különösen szereti azokat a számokat, amik úgy dübörögnek, hogy lezsibbasztják kicsit az agyát, hogy kevésbé legyen fogékony a szellemekre és az aurákra. Igen, ismer erre más módszereket, de igyekszik ritkán élni velük.
Ha tehetné, akkor a tehetségét felhasználná, hogy segítsen másokon, hogy azt azokat az idegesítően rikító színeket eltüntesse maga mellől. A zöld és a kék még mindig elviselhetőbb mint a sárga, a piros, a rózsaszín és  narancssárga vakító derengése... A szürke meg a fekete pedig kifejezetten lehangoló, amire neki nincs szüksége (anélkül is néha úgy néz ki mint maga a búskomorság eltekintve élénk hajszínétől, és ruháitól amiket éppen ellensúlyozásul visel)

Sajnos a félvérek között átlagon aluli fizikuma (nem veszélyesen, de beteges teremtés) ritkán ad lehetőséget, hogy komolyan segítsen. Leginkább akkor tud, amikor valakinek pusztán meghallgatásra, és szavakra van szüksége. Ehhez viszont ért, hiszen az auráknak hála alaposan kiismerte az emberek érzéseit, azok változásait, így legtöbbször tudja mit kell mondania, hogy helyrerázzon valakit.

És... soha nem mosolyog. De soha. Mégy egy kicsikét sem. Csak magában szokott jól mulatni, amikor a körülötte lévők hitegetni, átverni vagy félrevezetni akarnak valakit, vagy görcsösen titkolni akarnak valamit.  

***
- Anyuu! - üvöltöttem fel spanyolul egyszer 4 éves koromban. - Annak a bácsinak nincs feje! -bújtam el mögé remegve a félelemtől, kis ujjammal mutatva egyenesen a bácsira.
- Kislányom… Dehát nincs is ott senki -dorgált és nyugtatott egyszerre anyám, Maria. Ekkor még nem tudtam különbséget tenni a szellemek és az élők között. Amikor pár perccel később egy néni jött felénk, aki nagyon hasonlított egy nappal koràbban látott szellemre, akinek lógott az egyik szemgolyója… (akkor is halálra rémültem, és most ettől a nénitől is), remegve húzódtam anyám szoknyája mögé.

***

- Bocsánat… Liza, Dave… De mennem kell - köszöntem el két általános iskolás osztálytársamtól, és iszkoltam ki a fagyizóból, ami két saroknyira volt tőlünk. Anélkül, hogy ettem volna fagyit, ami eleve a célja volt, hogy odamentem… Nem tehettem róla… Elviselhetetlenül meleg nap volt, és emiatt rengetegen voltak a fagyizóban… A színkavalkádtól, amit az aurájuk hozott létre, csak nekem (megtanultam már, hogy mások nem úgy látják a világot, mint én, ahogy megtanultam hallgatni is a pszihológusnál töltött keserves órák után) 10 perc alatt, mire a sort kivártuk volna, iszonyatosan megfájdult a fejem. Szóval inkább hazamentem fagyi nélkül, csak kikerülhessek a szivárvány minden színében tündöklő derengésrengetegből. És bár elnézést kértem, a társaim, pontosabban szólva különösen a szüleik, nem tudták hova tenni a dolgot... Totál zakkantnak hittek. Ezután pedig alig váltottam egy két szót Lizával és Davevel az utolsó általánosiskolai évünk végéig. Ugyan úgy, mint a többi osztálytársammal. Ami őszintén szólva annyira nem zavart... Könnyebb volt nyugtot találni így.

***

- Ne félj Amanda, remekül fogsz szórakozni! És hozzád hasonlókkal találkozhatsz! -bíztatott anyám, mielőtt a félvértábortól nem messze kiszálltam az autóból korábbi pszihológusom társaságában. Nem sokszor jártam nála, és élveztem a beszélgetéseket.
Őszintén semmi kedvem nem volt idejönni, aközé a rengeteg ember közé, de miután tegnap majdnem meghaltam… szó nélkül követtem a, ahogy ő hívta magát, szatírt. Azt ígérték, itt sokat tanulhatok magamról, és kicsit reménykedtem, hogy azt is… hogyan zárhatom ki a szellemeket és a zavaró színeket.

***

- Édesem, neki is, nekünk is jobb, ha elmegy. Az orvos is azt mondta, hogy jobban lesz egy kis létszámú, vidéki környezetben. A bentlakást meg majd megszokja, nagylány már, 13 éves! – hallottam apám érvelését a szomszéd szobából. Két kis féltestvérem már aludt.
- Tudom, Drágám… de hát olyan kis elveszett… biztos boldogul majd nélkülünk? -válaszolt anyám - és a kollégium is borzasztó drága… miből fizetjük neki? –  aggódott.
- Megoldjuk! A legfontosabb, hogy neki a legjobb legyen! - nyugtatta apu. Nem mondta ki, de nekik is nyugodtabb életük lett volna nélkülem...
- Igazad van... De olyan nehéz... - sóhajtott anyám
- Tudom... tudom...
Egy részem ujjongott… egy másik csalódott volt, és szomorú… Úgy érezte tehetetlen és haszontalan. Utoljára láttam nem sokkal később a szüleimet és a testvéreimet…

***

- Amanda, kérlek –csendült a fülembe Greg csöpögős hangja, aki alig centikre volt tőlem, és épp az imént vallott szerelmet, és próbált lesmárolni.
Még mindig elgondolkodom, vajon tudják-e a velem egykorú srácok mi a különbség szerelem és vágy között… Sajnos én nagyon jól látom a különbséget… Sokszor láttam anyám és nevelőapám auráját, amikor megcsókolták egymást üdvözlésképpen, vagy búcsúzóul… Az a meleg, halványpiros derengés… Na az a szerelem. Ezzel szemben a velem szemben álló srácnak az aurája mégcsak nem is közelített ahhoz a színhez… inkább arra a színre hasonlított amit akkor láttam a szüleim aurájában,, mielőtt engem, és két féltestvéremet kiküldtek játszani, vagy fel a szobánkba, ami után nagyobbként félreérthetetlen, halk hangok szűrődtek föl. De Greg aurájában nyoma sem volt a melegségnek, ami még olyankor is vibrált a szüleim között. Élénk, szinte vakító, hideg  piros színt láttam ha ránéztem. Nem volt benne szerelem, pusztán vágy. Aminek a vibrálása hamar lefárasztott, és fájni kezdett a fejem.
Az istenekre… miért nem fogják már fel, hogy hiába hazudnak nekem szerelmet, csak hogy elmondhassák, megfektették Amanda Rodriguezt, a bájos, különc, vadóc lányt, akihez még közeledni sem sikerült senkinek? Ráadásul, minél többet utasítottam el a trófeára hajtókból, annál nagyobb lett a kihívás, és annál inkább próbálkoztak… Könyörgöm… Miért nem tudnak békén hagyni a CD lejátszómmal, a fejhallgatómmal, és a gondolataimmal?
- Szép próbálkozás Greg, de nem veszem be.- közöltem hidegen, miközben eltoltam magamtól, és betettem a könyveimet a szekrénybe.- Gloria ott alig várja az egyéjszakás kalandot veled- mutattam a nem messze ácsorgó, a feszültségtől vibráló lányra. Úgy kellett erőszakolnia magát, hogy ne bámuljon minket dühösen és csalódottan... Greg odafordult, én meg nemes egyszerűséggel, mielőtt még észbe kaphatott volna, leléptem.
Amilyen gyorsan csak tudtam átmentem a kollégiumba, felkaptam a kedvenc pokrócomat, a dübörgő, agyzsibbasztó zenékkel megpakolt CD tartómat, és amilyen észrevétlenül csak tudtam, felszívódtam a sulihoz tartozó parkban, megkeresve a legeldugottabb zugot, ahol mindig nyugton lehetek. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon jobban jártam-e a rózsaszín hajjal, mint az engem érő fokozott stresszhatás miatt 14 éves koromra mogyoróbarnából őszre változott eredetivel… Addig nem foglalkoztak velem ennyit... Szerencsére Greg mára feladta, így tényleg nyugodtan hallgathattam a kedvenc zenéimet.

***

Megint itt vagyok, 16 évesen… és bár a Táborban mindenki tudja, hogy Hádész lánya vagyok, mert annak “minden jelét” mutattam, apám még nem ismert el mint gyermekét… és nem tudom, hogy vágyok rá, vagy nem érdekel… Azért megmondhatná, mit kellene tennem, hogy elfogadjon és kiköltözhessek a rémesen túlzsúfolt, és fejfájdító Hermész kabinból… Utálok ott lakni... Csak azért vagyok inkább itt, mint a koliban, mert itt legalább, legalábbis a legtöbben, akkor is békénhagynak, ha nem a lehető legfélreesőbb, legeldugottabb helyen húzom meg magam. A táborban akármelyik padon nyugodtan hallgathatom a zenéimet, és csak akkor zavarnak meg benne, ha tényleg valami fontosat akarnak mondani.
Azért remélem ezen a nyáron rájövök magamtól is hogy ismertessem el magam apámmal, vagy végre úgy dönt meglátogat, és ad egy-két tippet… Sokkal joban élvezném ezt a helyet a Hádész kabin lakójaként...