Hébé





Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!


Zászlófoglaló
Kékek
0
Pirosak
0

(frissítve: x)


Fontosabb hírek
Jelenleg nincsen korlátozás az oldalon
Időpont: 2019 nyara


Társalgó
Discord



Itt tartózkodnak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (28 fő) Csüt. Nov. 16, 2017 7:54 pm-kor volt itt.



Utolsó bejegyzések
Írta  Amber Hill
Kedd Nov. 12, 2019 6:39 pm

Írta  Kilian Borhda'n'rough
Szomb. Nov. 02, 2019 8:35 pm

Írta  Esther Walker
Pént. Okt. 18, 2019 4:13 pm

Írta  Vendég
Kedd Okt. 08, 2019 10:54 am

Írta  Hébé
Vas. Okt. 06, 2019 8:38 pm

Írta  Jasper Tebb
Vas. Okt. 06, 2019 4:52 pm

Írta  Hébé
Szomb. Okt. 05, 2019 1:04 pm

Írta  Diana Just
Pént. Okt. 04, 2019 10:26 am

Írta  Diana Just
Csüt. Szept. 26, 2019 8:19 pm

Az oldal designját a Specto közremüködésével Overtherainboo (aka Medúza) készítette. A leírásokat, szövegeket Keaden Hancrow és Hadész munkája. Ami a fórumon és azon belül található önálló szellemi értéket képvisel ezért kérjük ne lopd el. Ha mégis megtetszene valami és képtelen vagy nélküle élni vedd fel a kapcsolatot az Adminokkal.
Statistics
Összesen 69 regisztrált felhasználónk van.
Legújabb felhasználó: Kitta

Jelenleg összesen 1115 hozzászólás olvasható. in 328 subjects

Hébé

Hébé
Hébé
Témanyitás₰ Tárgy: Hébé   ₰ Szomb. Okt. 05, 2019 1:04 pm



Hébé






Becenév : Dia (Egy apróbb városban nevezték így, még az ókori Görögországban)
Halandó név : Lily Jones
Születési időpont, helyszín : Az Olümposzon, több ezer évvel ezelőtt
Foglalkozás : A fiatalság s az örök élet istennője, meg persze a Wonderland Club tulajdonosa és pultosa New Yorkban.
Csoport : Istenek
Szülők : Zeusz és Héra
Képességek :

Alakváltás:: Az ezer arcú ifjúságot kifejezést szó szerint kell értelmezni. Rengeteg alakja van, azonban általában csak egyet használ, a többit csak azért ölti fel, hogy kedvenc halandóit terelgesse néha az általa helyesnek tartott úton.

Kormanipuláció: Érintése megfiatalíthatja a halandókat és a félisteneket, vagy el is veheti tőlük a fiatalságot.

Érzésmanipuláció: Fel tudja erősíteni mások érzéseit, vagy éppen el tudja nyomni azokat, ahogy kedve tartja. A halandók hajlamosak már a jelenlététől is vakmerőbbek, nyitottabbak és vidámabbak lenni, bárkiből ki tudja hozni a benne élő gyermeket, tinédzsert, ha éppen úgy akarja.

Halhatatlanság ajándéka: Képes halhatatlanná tenni bárkit, azonban nagyon ritkán él ezzel a képességével. Szerinte a halandók sokkal szórakoztatóbbak, mint a halhatatlanok, úgyhogy miért is rontaná el őket?

Pb : Elle Fanning





Meggondolatlan, gyűlölködő szavak a nyelved hegyén, amelyeket utána megbánsz. Könnyek között suttogni, hogy „Gyűlölöm azokat a fiúkat”. Toporzékolni, falhoz vágni a dédnagymamád legszebb csészéjét, utána lehajtott fejjel bocsánatot kérni.  Virágkoszorút fonni a legjobb barátodnak a kedvenc virágaiból, csak, hogy aztán kiderüljön, hogy pollenallergiás. Régi fényképeket nézegetni és mosolyogva végigsimítani a széleiken. Kívánni, mielőtt elfújod a gyertyákat a tortádon, tudván, hogy az úgysem fog valóra válni.

Szeszélyes és változékony, akárcsak az időjárás, sosem lehet tudni, hogy mit fog tenni legközelebb. A haragja is ilyen, váratlan, nagy erejű, de illékony. Sok helyen a megbocsátás istennőjeként is tisztelik emiatt a tulajdonságáért. Szerinte nem érdemes kicsinyes veszekedésekre pazarolni az éveket, mint ahogy az Olimposz többi lakója teszi. Sajnálja, de egyúttal meg is veti a családját örökös veszekedéseik és hatalmi játszmáik miatt. Velük ellentétben, ő bevallottan hedonista nézeteket vall az életről, s éppen ezért, figyelmen kívül hagyja a világ írott és íratlan szabályait, mint egy kicsi szőke forgószél, átgázolva mindenen, ami az útjában áll. Nem igazán izgatják az olyan fogalmak, mint a jó és rossz, nem követ semmi iránymutatást, tanácsot, hanem csakis a morális iránytűjére támaszkodik, ami körülbelül olyan kiszámítható, mint az orosz rulett.

Nem hűséges semmilyen eszméhez, de személyekhez annál inkább. Halandókhoz és félistenekhez tud leginkább így ragaszkodni, de a legritkább esetekben istenekhez is, ha úgy véli, hogy megérdemlik. Azonban védencei nem mindig hálásak ezért a ragaszkodásért, hiszen Hébé mindig úgy próbál segíteni az életükben, ahogy ő a legjobbnak gondolja, ami az istennő moráljait tekintve gyakran kéretlen és rossz segítség. Azonban ezek a többnyire egyoldalú barátságok és kapcsolatok tényleg fontosak számára. Végül is mire jó az élet, ha nincs kire vigyázni, ha nincs kinek segíteni? Még rokonait is próbálja együtt tartani több-kevesebb sikerrel, bár nincsenek illúziói arról, hogy valaha is egy nagy szerető család lesznek. Azzal már elkéstek. Úgy körülbelül pár ezer évvel. De az is lehet, hogy egyszerűen kudarcra voltak ítélve. A halhatatlanok nem szeretetre születnek, hanem keménységre, háborúra és múló ambróziaillatú gyönyörökre. Túl sok idejük van megöregedni. Éppen ezért ment hozzá Héraklészhez is annyi évvel ezelőtt, szerette volna azt hinni, hogy csak azért, mert egyszer halandó volt, ő más lesz. Azonban tévedett, a férje is belekényelmesedett az örökkévalóságba, mint annyian mások. Unalmas lett, egoista és kicsinyes. Hébé pedig más társaság után nézett, halandókkal melegítette az ágyát, akiket elbűvöltek édes, cseresznyés cukorka ízű csókjai, akik nem féltek nevetni a kínos dolgokon, és akiknek minden pillanat számított, mert olyan kevés jutott nekik. Néha gyermeke is született a szeretőitől, s bár tisztában volt vele, hogy nem lenne volna jó anya, igyekezett figyelni rájuk távolról. Egy kacsintás az utca másik végéről, egy múló jelenlét, semmi több, de azért mindig tudta, hogy melyiküknek mi a kedvenc csokoládéja.

Realista, álmodozó, türelmetlen, gyerekes, bolondos, komoly, ez mind Hébé és mégis, igazán egyik sem.





1964. május 29.

„Clara kacagva rohant a fák között, s nem lassított, akkor sem, amikor az egyik cipője lecsúszott a lábáról. Tudta, hogy anya dühös lesz, elvégre a szalagja rég kibomlott a hajából, fehér ruhája pedig sár és fűfoltos volt, s anya mindig azt mondta, hogy vigyázzon a dolgaira, de most egyszerűen olyan jól érezte magát. Lily előtte rohant a bozótosban, de ő valahogy egyszer sem akadt bele az ágakba, napsárga nyári ruhája ugyanolyan tiszta és sértetlen volt, mint amikor bevetették magukat az erdőbe.  Őt bezzeg nem fogja leszidni az anyukája, miután hazaért. Az övé lehet, hogy még kiabálni is fog és akkor apa is lejön az emeletről és ő is kiabálni fog a hangzavar miatt, és lehet, hogy anya újból leesik a lépcsőn. Mindig akkor szokott leesni a lépcsőn, amikor veszekedés van. Lebiggyesztette az ajkát a gondolatra, s arra gondolt, hogy talán mégis jobb lenne hazamennie most, de Lily türelmetlenül hátrafordult.

- Jössz már Clara? Ha ilyen lassú vagy sosem érünk oda.

- Megyek már, megyek! – kiáltotta vissza és felgyorsított.

Lily válaszul ragyogóan elmosolyodott és Clara el is feledkezett róla, hogy miért is aggódott annyira. Elvégre nem történhet semmi rossz, amíg együtt vannak. Megesküdtek, hogy barátok lesznek örökké, s a barátok megvédik egymást, nem igaz? Kezet ráztak rá, mint a felnőttek, Lily még bele is köpött a tenyerébe. Azt mondta, hogy csak így az igazi. Clara ugyan fintorgott, de már ilyen fiatalon is tudta, hogy vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem érthet meg, úgyhogy elfogatta a felé nyújtott kezet. Hiszen már olyan ismerték egymást, hogy nem is emlékezett rá igazán, hogy hol találkoztak. Talán egy kertben? Az biztos, hogy voltak virágok meg fák…

Körülöttük lassan sötétedni kezdett az erdő, megnyúltak az árnyékok és elhallgattak a madarak, azonban fáradtságtól elködösült elméjében nem igazán tudatosult mindez. Csak barátnője összemosódó napsárga foltját figyelte, azonban lassacskán még az is kezdett elszürkülni a félhomályban. Egyre nehezebben tudta kivenni Lily rohanó alakját, de a lány megállt, mielőtt végleg eltűnhetett volna a tekintete elől. Megfordult és intett Clara felé, hogy kövesse és kecsesen átbújt egy ág alatt. Ő engedelmeskedett, és elakadt a lélegzete, ahogy felfogta az eléje táruló látványt. Szentjánosbogarak repkedtek a selymesen hullámzó fűszálak és liliomok felett az ég pedig olyan közelinek tűnt, mintha a csillagok éppen csak egy karnyújtásnyira lennének. Pipiskedve fel is nyúlt, hogy leszedjen egyet, de elvesztette az egyensúlyát és sikítozó nevetéssel a gyepre zuhant. Lily kacagva melléhuppant és abban a pillanatban Clara megértette (talán jobban, mint bármelyik felnőtt) hogy mit jelent maradéktalanul boldognak lenni.

Amikor másnap reggel felriadt a konyhából érkező üvöltésre, a fehér ruhája ott feküdt kiterítve az ágy végében. Patyolat tiszta volt, és amikor az arcához szorította enyhe liliomillatot árasztott. Halvány emlékeket idézett fel egy napsárga ruhás lányról, akinek nem tudta felidézni a nevét.”


1976. október 6.

- Annyira utálom a nevemet, de komolyan. Mégis ki nevezi el a gyerekét Doloresnek? Még nem is lehet normális becézni, mert a Dolly az birkanév, a Lolita pedig tabu, mert Nabokovnak pont ezt a nevet kellett választania…

Barátnője boros kóla szagú monológja alig volt hangosabb a háttérben szóló zenénél, így Clara könnyen ki tudta zárni. Imádta Dolorest, a fél karját odaadta volna érte, de nem bírta elviselni részegen. Már így is vagy tíz perce hallgatta zavaros habogását a neve iránt érzett olthatatlan gyűlöletéről. Nem, ő ehhez nyilvánvalóan túl józan volt. Sőt, ha már ott tartunk, ehhez az egész partyhoz túl józan volt. A suli ügyeletes ribanca és a futballkapitány konyhapulton próbálták egymásról leráncigálni a ruhát, a narkósok pedig üveges tekintettel próbálták összekaparni a maradék fehér port az asztalról, ami valójában liszt volt, mert valaki úgy gondolta, hogy jó hecc lenne megszívatni őket. Nem mintha számított volna, már úgy be voltak állva valami máson, hogy akár fűrészport is szívhattak volna az orrukba, az sem tűnt volna fel nekik. Csak egy pár ember táncolt, többnyire csak párok, meg egy pár részeg, visítozó első éves, akiknek semmi keresnivalójuk sem volt itt.

- Kérsz? – rántotta ki váratlanul a gondolataiból egy hang.

A hang gazdája egy alacsony, szőke lány volt, aki egy papírpoharat tolt az orra alá. Clara elvette tőle és beleszagolt. Nem ismerte fel az italt, de erősen alkoholszaga volt.

- Ez micsoda? – kérdezte gyanakodva.

- Mézbor. Nem rég még elég népszerű volt. Mikor is…?

A lány egy pillanatig elmélyülten számolgatott az ujjain, majd felderült az arca.

- Oh igen, pár ezer évvel az időszámítás kezdete előtt Görögországban.

Clara felnevetett. Nyilvánvalóan jó lehetett, ha neki már sikerült ennyire lerészegednie tőle.

- Ha te mondod - válaszolta és belekortyolt az italba.

- Finom? Tudom, hogy régen ez volt a kedvenced, de fogalmam sincs, hogy még mindig szereted-e – mondta a lány egy aggódó kifejezéssel az arcán.

Fogalma sem volt, hogy miről beszél a lány, azonban úgy döntött, hogy jobb, ha nem kérdőjelezi meg, így csak bólintott. Az ital valóban finom volt, s különben sem akarta elüldözni, elvégre még ő is szórakoztatóbb volt, mint Dolores, aki hallgatóság híján otthagyta őt és most egy pár narkósnak mesélte szerencsétlen névadását, akik eléggé be voltak szívva, hogy érdekesnek találják a monológot.

- Amúgy mi is a neved? – fordult oda a szőke lányhoz.

- Talán Amy? Nem is. Inkább Victoria, az jobban tetszik.

- Van egy drámai hangzása, az biztos – mosolyodott el Clara.

- Ugye? Én is így gondolom. Amúgy akarsz táncolni?

Végül is, miért ne? Ennél rosszabb már nem lehet ez az este. Elfogadta a feléje nyújtott kezet és hagyta, hogy Victoria a szoba közepére vezesse. Ahogy megálltak egymással szemben a fények és a hangok hirtelen felerősödtek, úgy tűnt a zene a felvette a szíve ritmusát. Úgy tűnt, valaki végre rájött, hogy hogyan lehet feljebb csavarni a hangerőt azon szétrepedt magnón…

Nem is vette észre, hogy egy olyan dal ritmusára táncolt, aminek semmi köze sem volt a háttérben szóló nyálas popszámnak, s amikor másnap borzasztó fejfájással ébredt egy utcai padon megesküdött, hogy soha többet nem fogad el italt idegenektől.”


1993. január 3.

„- Unalmas vagy – jelentette ki duzzogva Nancy.

Clara felnézett a mesekönyvből és összepréselte az ajkát. Mégis miért kellett elvállalnia, hogy vigyáz a szomszéd gyerekre? Nem is volt szüksége plusz pénzre, puszta emberi jóindulatból mondott igent az ajánlatra, de már rég megbánta. Nancynek be nem állt a szája és úgy tűnt, hogy teljes szívből utálja őt. Az öltözködésétől kezdve, a beszédén át, mindent kritizált rajta és nem volt hajlandó hallgatni rá, hanem csak kiöltötte rá a nyelvét, valahányszor Clara leszidta. El nem tudta képzelni, hogy az anyja hogy bír vele.

- Áruld el nekem, miért vagyok unalmas? – kérdezte, s hangjából nem tudta kiszorítani a fáradt dühöt.

- Csak. Mert öreg vagy és az öregek unalmasak.

Clara még csak harmincnégy éves volt, úgyhogy ezt érthető módon eléggé mellre szívta.

- Nos, egyszer te is megöregedsz majd.

- Nem, én nem fogok. Legalábbis nem úgy, mint te – válaszolta Nancy megingathatatlan bizonyossággal.

- Nem nézel te egy kicsit túl sok Pán Pétert?

Nancy figyelmen kívül hagyta a kérdést és nagy komolyan felállt az ágyra, mint aki beszédet készül mondani. Macskás pizsamájában egy politikus rosszul sikerült paródiájára emlékeztette Clarát.

- Az a baj veled, hogy megöregedtél és elfelejtetted, hogy hogyan kell élni.

- Ó, áruld el nekem nagymester, hogy mit rontottam el – mondta Clara, a gúnyt már nem is leplezve.

Nem volt türelme ehhez az egészhez, csak arra vágyott, hogy hazamehessen és kinyithassa azt az üveg vörösbort, aztán valami pocsék kvízműsort nézzen a tévében. Egész héten túlórázott az irodában, s még mindig nem ért a feladatai végére. Már lassan azzal álmodott, hogy elmerül a papírok végtelen tengerében és belefullad a tintába, ráadásul újonnan egyre gyakoribbakká váltak az apja hívásai is. Mintha legalábbis nem azért költözött volna több száz kilométerrel arrébb, hogy soha többet ne kelljen látnia a seggfejt, vagy egyáltalán beszélnie vele. Úgyhogy érthető módon a legkevésbé arra volt szüksége, hogy egy kölyök oktassa ki arról, hogy mit csinál rosszul.

- Ne szakíts félbe, az udvariatlan. Tudod, elmész dolgozni, hogy aztán egyszer, amikor öreg leszel, legyen elég pénzed, hogy meg tudj élni. Addig minden nap bemész, várod, hogy hazaérhess, és amikor otthon vagy mindig ugyanazt csinálod, mert túl fáradt vagy bármi máshoz. Minden nap ugyanolyan, és szépen lassan elfelejted, hogy hogyan kell jól érezni magad. Mert ugye egyszer majd szükséged lesz arra a pénzre. És mi lesz, amikor tényleg, úgy igazából öreg leszel, és már nem kell dolgoznod? Amikor már nem tudod megcsinálni azokat a dolgokat, amiket mindig is akartál, úgyhogy megint ugyanazt fogod csinálni mindennap, aztán meghalsz és kész vége. Gratulálok, semmit nem kezdtél az életeddel.

Clara köpni-nyelni nem tudott. Csak bámult az előtte álló gyermekre, mintha az valami másik világból jött volna.

- Fogalmad sincs, miről beszélsz Nancy – mondta végül, azonban másnap reggel felmondott a munkahelyén.

A szomszédok egy héten belül elköltöztek, s sosem látta többet a kislányt.”

2019. február 6.

„Clara először nem igazán tudta, hogy hogyan lenne érdemes öngyilkosságot elkövetnie. Felkösse magát? Ugorjon vonat elé? Esetleg keressen egy magas épületet? A lehetőségek végtelen tárházával állt szemben, s világéletében nehezen hozott nagy döntéseket. Végül is a fenti opciók mindegyikét elvetette, s úgy döntött, hogy túladagolja magát. Az ő korában úgy is annyi nyavalyája van az embernek, hogy az orvosok ész nélkül írják fel a gyógyszereket.
Most, ahogy figyelte az óra nagymutatójának ritmusos ketyegését, úgy gondolta, hogy jól választott. Nyilvánvalóan ez volt a legkevésbé stresszes és mocskos módszer. Senkinek sem kell majd a szétloccsant agyát takarítani az úttestről, ráadásul még a lakással sem lesz gondjuk. Mielőtt nekiállt volna bárminek is rendbe rakott mindent, portalanított és elmosogatott. Hagyott egy levelet is a főbérlője postaládájában, hogy ne érje meglepetésként a dolog. Mindig is gyakorlatias ember volt, s úgy fog meghalni, ahogy élt.

Elmosolyodott, ahogy Edith Piaf hangja megtöltötte a szobát, ahogy egy kattanással újraindult a lemez a lejátszóban.

„Non, rien de rien
Non, je ne regrette rien…”

Nem fog addig élni, hogy a látása annyira tönkremenjen, hogy rá se tudjon nézni a betűkre. Nem fog addig élni, hogy ne tudjon egyedül kiszállni az ágyból. Emberi méltósággal, szellemi képességei teljes birtokában fog meghalni, azzal a tudattal, hogy nem mulasztotta el a legszebb naplementéket, hogy annyi nyálas romantikus regényt olvasott, amennyit csak bírt. Táncolt esténként egyedül a szobájában, csókolt férfiakat, nőket, bolondot csinált magából, százszor, ezerszer, s érezte, hogy milyen, amikor a szíve darabokra törik. Azonban, legfőképpen, nem öregedett meg. Nem merült bele végleg a napok egyhangú rutinjába, hogy aztán belefulladjon. Végül is nem lett négy Cirmi nevű macskája, nem járt hímző körre és nem ivott porból készült kávé. Jó élete volt.

A gondolatai már elködösültek a két pohár martinitől és a piruláktól, s úgy érezte, hogy lecsukódnak a pillái, amikor egy alak jelent meg előtte. Egy apró, szőke lány volt, napsárga ruhában. Annyi név tolult az emlékezetébe, azonban végül mégis csak egy hagyta el az ajkát.

- Lily… – sóhajtotta halkan.

Hagyta, hogy a lány kézen fogja és kivezesse őt a lakásból. Elvégre megesküdtek egymásnak, egyszer régen, egy kertben, virágok és fák között, amikor még mindkettejüket más néven hívták. Barátok, örökké. És a barátok megvédik egymást, nem igaz?”

-----------------------------------------------------------------------------------

„- Miért érdekelt ennyire ez a halandó? Miért fecséreltél rá ennyi energiát? – kérdezte zavartan a nimfa úrnőjétől, aki még az Alvilág bejáratát figyelte, ahol Clara eltűnt.

Hébé hosszú ideig nem válaszolt, a gondolatai máshol jártak. Egy kertben, virágok és fák között, ahol isten- és embergyermek együtt kergetőzött, még valamikor az idők kezdetén. Amikor még jóképű hercegekről álmodoztak a levelek árnyékában és nem értették, hogy a világ rendje néha még az istenek előtt sem hajlik meg.

- Megesküdtünk. Még bele is köptem a tenyerembe, elvégre úgy az igazi – válaszolta végül mosolyogva.”





Ugrás: