Odio e Amo

Becenév : Ces, Cézár, Dante (esetleg Signore Dante, ha be akarsz vágódni)
Születési időpont, helyszín : 1992. augusztus 22., Szicília
Foglalkozás :Fegyvertelen/ Pusztakezes harcoktató, valamint hivatásos Szívtipró
Csoport : Félvérek, Cosa Nostra
Isteni szülő : Nemesis
Kabin : Pac-man kabin (16)
Oldal : Hádész
Képességek :
- Ha megérint valakit, azonnal megérzi, ha az illető valami rosszat követett el. Azt pontosan nem, hogy mit tett, de a tetteinek súlyosságát fel tudja mérni. Megfelelő koncentrációval még bűntudatot is képes ébreszteni benne.
(megszerzésre várnak:)
+ Megérzi, ha valaki el akar titkolni valamit. Nem egészen a hazugságot szúrja ki, inkább a dolgok elhallgatását. (45%)
+ Ha jó kedve van, könnyebben megtalálja őt a szerencse, valamint a közvetlen közelében levőket is. Ellenkezdő esetben, negatív érzelmek hatására azonban balszerencsét hoz a hozzá közel állókra. (30%)
Táborban töltött nyarak száma: 4
Pb : Luca Marinelli

Talán sokat elárul rólam az, hogy vérbeli olasz vagyok. Vagy nem? Tudod, amit mondanak rólunk: hangos, temperamentumos, heves természetűek vagyunk. Szeretjük a nőket, még a kicsit teltebbeket is, isteni a pizzánk. Sokat és színesen káromkodunk, szinte egy dalnak hangzik néha. Mindig ápoltan és divatosan jelenünk meg, nemre és szexuális beállítottságra való tekintet nélkül. Imádjuk a családunkat, de hát a világ egyik legikonikusabb gengszterétől tanulta ezt meg mindenki, nem igaz? Beszéd közben folyton mutogatunk, ez tökéletes és beszédes kiegészítője a társalgásnak, néha olyat is elárul tudat alatt, amit egyébként nem akarunk közölni – vagy épp rejtett üzenetet közvetítünk vele. Na hát ez rám… nem mondanám, hogy nem igaz, de nem mindig. Sokat segítettem, ugye?


Néha gyűlölök, néha szeretek mindenkit. Azt kérditek, miért van ez?
Nem tudom, csak érzem, élve keresztre feszít… nem, nem. Ennyire nem vagyok poétikus. Szép lett volna, de azt meghagyjuk Catullus papának. Néha valóban képes vagyok haragudni az egész világra, máskor meg örülök magamnak, mint kutya a farkának. Talán anyám az oka az egésznek, de már réges-rég kinőttem a „hibáztassuk az isteneket minden szarért” korszakomat.
Ettől függetlenül nem árt az eszedbe vésni, a házam tájékán a szeszély nagyúr. Hogy milyen is vagyok még? Hm…

- Nem úgy, fiú! Elég egy fél fordulat, utána könyökkel hárít és lendületből ellencsapás…
- De hogyan? Nincs időm, nincs elég lendület…
- Akkor halott vagy, fiú. Lendület kell? Vedd el az ellenfeledtől.
- De…
- Érezned kell az energiáját, amit ellened akar használni. A megfelelő mozdulattal átveheted és visszafordíthatod ellene, még ha kétszer nagyobb is nálad. Teringettét is, de hát pont neked magyarázom? Anyád a mestere az ilyesminek, csak ragadt rád belőle valami!
- Anyám… azt ígérted, mesélsz róla.
- Mesélek. Ha eljött az idő. Tudod, hogy számomra milyen fontos a család, és épp annak érdekében mondom; később. Most edzened kell, fiú. A családhoz akarsz tartozni, nem? Köztünk élni, velünk dolgozni, a Mi Ügyünket szolgálni, nem?
- De, igen, apám.
- Rendben, akkor újra. Ez az, hárít, fordul. Nem, jobbra! Ügyelj a lábadra! Jó… még egyszer.

Ez volt a második.

Apám azt tanította, mindig nézzek a hátam mögé, mert sosem lehet tudni, ki rejtőzik ott. Vagy egy zárt ajtó mögött. Lehetnek rendőrök. Vagy szörnyek. De talán egyik sem.
Az ajtó szimbólum, a végtelen lehetőségek tárházát rejti. A jövőt, a tudást, a kiutat valamiből, a sorsot. Hogy én mit látok benne? Veszélyt, tévképzet szülte hamis veszélyt. A kilincs, ami mellett elsétálok, felnyársal, letépi a húst a csontjaimról. A lelki szemeim előtt belé akadó bőrt le kell akasztani, mielőtt késő. A legjobb saját kezűleg, de elég csak fejben is, ha túl messze van.
Az ajtók veszélyesek. A kilincsek gyilkosak.


- Apád jó ember volt. Nagyszerű harcos. Nagyszerű üzletember. Nagyszerű vezető. És nagyszerű barát.
- És halott.
- Igen.
- Megmenthettem volna. Ha gyorsabb vagyok…
- Lehet. Lehet, akkor te halsz meg. Veszélyes vállalkozás a miénk. A szörnyek nem pihennek.
- Sosem árulta el, ki az anyám… csak az utolsó leheletével. Legalábbis azt hiszem, mert csak azt az egy nevet ismételgette... Lehetséges, hogy én is egy vagyok közülük? Félvér?
- Érdekes kérdés, fiam..
- Mindig azt mondják, hogy az öregek a legbölcsebbek. Na, gyerünk, vén fószer, elő a bölcsességgel! Tudod, vagy sem?
- A világot sűrű Köd borítja, amin mi, kiválasztottak, keresztülláthatunk. A legtöbb ember észre sem veszi, mi van körülötte; mi mindent látunk, és harcolunk ellene. De néha felbukkannak még köztünk is olyan különleges...
- Kösz a semmit… a nyilvánvaló megállapítása nem bölcsesség, tata. Csak fölösleges csattogtatása a műfogsorodnak!
- Hallgass, te nyavalyás, még nem fejeztem be! Mutass tiszteletet az öregebb iránt! Szép dolog ilyen módon beszélni az apád sírja felett…
- Na, jól van, csattogj tovább. Kérlek.
- A családunk csak olyan embereket fogad be, akik átlátnak ezen a Ködön, de néha különlegesebb tagok is kerülnek sorainkba. Vagy születnek. Apád sokszor beszélt arról az istennőről, bizony. A többi családtaggal ellentétben, kiket ilyen szerencse ért, ő nem dicsekedett vele. Azt hiszem, csak téged akart védeni, hiszen azon kevés családtagjainktól, kiknek különleges erők adattak meg, túl sokat vártak el. És rendszerint túl korán érte őket a halál, mert a szörnyek sokkal érzékenyebbek rájuk, mint ránk, egyszerű emberekre…
- És ehhez kellett a nagy felvezetés? Az elején megmondhattad volna, hogy igen, félvér vagyok, és ennyi elég is.
- Most már hallgass, na! Az istenek és halandók közös gyermekei közül nagy hősök kerültek ki. Ha apád utolsó szavait helyesen értelmezted, mellyel felfedte édesanyád nevét, akkor talán te is…
- Aha, hát. Én nem vagyok hős. De azért kösz.


Izgalmas dolog egy égő épületből menekülni.
Egészen pontosan negyvennyolc lépcsőfokot hagytam magam mögött, mire lejutottam. Sokáig tartott, a meglőtt apámat cipelve a vállaimon. Rosszul sikerült az üzlet, de azt nem vártuk, hogy a másik fél fegyvert ránt. Azt végképp nem, hogy egy tűzokádó szörny van velük. Emlékeim megfakultak már, hogyan kapta apám a golyót, hogyan szabadultunk meg a szörnytől. Csak a lépcsőkre emlékszem.
Tisztában voltunk vele, hogy bármikor lehetnek áldozatok. Ez egy veszélyes vállalkozás, olyan élet, amely testben megerősít, edzetté tesz, élesíti az elméd. Hogy kész legyél minden pillanatban támadni, védekezni, kitalálni, mi legyen a következő lépés, és mi a legjobb a családnak. Lelkileg pedig összeroppant.
A Mi Ügyünk, azoké, akik átlátnak a Ködön. A különleges embereké, akik látják a szörnyeket, nem félnek tőlük, és harcolnak velük. Néhányan félvérek, de legtöbbjük csak épp az átlagnál kicsit élesebb szemű halandó.
Persze, nem vagyunk szentek. Fegyvereket kell szereznünk, olyat, ami használható a szörnyek ellen. Sokba kerül ez, és bizony a pénz szent. Hogy hogyan jutunk hozzá? Korántsem tiszta módszerekkel. A mi harcunk kétfrontos. Küzdünk az emberekkel, akik csak a rossz cselekedeteinket ismerik, és küzdünk a szörnyekkel is.
Mert az én hazámban szörnyből piszkosul sok van.

Hogy most miért itt? Remek kérdés. Beleuntam a harcba, többet akartam megtudni magamról, vagy egyszerűen csak a kalandvágy? Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Nem találtam a helyem a családban, eljöttem hát. Fülembe jutott a hír, hogy Amerikában van egy hely, ami tele van a magamfajtákkal. Bár többnyire kölykökkel, de az mióta zavar engem?


- Meg kell mondjam, négylábú barátom, ez a hely nem semmi!
- Örülök, hogy tetszik…
- ’Szal maradhatok?
- Semmi okom rá, hogy egyetlen félvérnek is hátat fordítsak. Az ajtónk nyitva áll előtted, érezd magad otthon.
- És… mit lehet itt csinálni?
- Az ifjú félvéreket tanítjuk, kiképezzük, hogy megállják a helyüket a világban. Hogy ne végezzék egy szörny áldozatául. Ha te is igényled kiképzést...
- Áh, én már megkaptam a kiképzésem. Alaposan.
- Valóban?
- Igen. Minden téren.
- Értem. Ez akár hasznunkra is lehet.
- Hogyan?
- Oktatókra mindig szükségünk van…