Arthur Greenwald

Becenév : Artie
Születési időpont, helyszín : 2001.03.23, Washington
Foglalkozás : tanuló
Csoport : Félvérek
Isteni szülő : Thanatosz
Kabin : #11 Hermész Kabin
Oldal : semleges
Képességek :
Alapok Thanatosz gyerekeinek:
Természeténél fogva a közelsége nyomasztó, de egyben furcsán megnyugtató
– Látja a halandók és a félvérek hátralévő idejét (képzeld el úgy, mint a Death Note-ban a Halálisten Szemét), viszont azt nem közölheti az illetővel semmilyen módon. Halhatatlan entitások hátralévő idejét nem tudja meghatározni, azt nem látja.
Extra jutalom Thanatosz gyerekeinek:
+ Láthatatlanság : képes teljesen azonosulni – egybefüggően maximum 10 percen át – a környezetével, amolyan kaméleon hatás. Mondhatni láthatatlanná váll, megérinteni, hallani lehet őt, istenek látják is.  (hiszen a halál láthatatlan és mindenhol ott van)  (dobos)
Pb : Spencer MacPherson

Most elmondom
Mid vagyok, mid nem neked.

● A megbízható barátod, akinek tényleg hihetsz és ha valamit titokban szeretnél tudni, akkor sose félj rám bízni. Kevés hozzád hasonló bizalmi barátom lehet, ennél fogva nem valószínű, hogy a kibeszélést választom a te elvesztésed közepette.
● A letargikus hangulatod okozója, mert másokkal ellentétben valahogy képes vagyok kihozni belőled azt a búskomorságot ami benned lakozik. De igazából sose bánod, mert neked is szükséged van egy kis észhez térítésre, mielőtt a csillám-pegazusok és rózsaszín buggyos ruhás kentaurok elvinnének téged Irisz színes sétányára, ha engedném.
● Az idegesítően haláli humorral rendelkező ismerősöd, akinek a vicceit csak akkor érted meg, ha lényegre törően fogalmaz. Mert képzeld nagyon sötét vagyok humor téren, kihagyom azt a bizonyos csattanót ami mókássá teszi a mondanivalóm. Igazából csak azért vagyok ilyen pocsék ebben, mert bármennyire próbálkozok, van ami nekem sem megy a természetemből fakadóan. Kevés a humorérzékem. Sajnálatodra vagy sem.
● A fekete szín kultuszát istenítő cimborád, akivel képzeld teszünk mások véleményére és olyan stílust követünk, amit igazán a magunkénak tudhatunk. Neked lehet, hogy van stílusod, nekem nincs. Tudod miért? Mert nem egyezik a zenei stílusunk sem. De ezt persze sose közlöm veled, azért mert szeretem nézni amint magyarázol és éppen arról papolsz milyen nyálcsorgató Taylor Momsen lénye például.
● A srác akivel a fejedbe vettétek, hogy márpedig ti elkezdtek sportolni, de mivel mindketten nagyon lusták vagyunk, semmi sem lett belőle. Egyrészt azért, mert jobb szeretjük vagyis inkább én jobb szeretem a kényelmet és ennél fogva téged is visszahúzlak. Mert miért hagynám, hogy izompacsirta légy, ha te bizony képzeld, úgy vagy jó ahogy vagy. Azzal a plusz tri-, és bicepsszel nem leszel jobb "ember".
● A szemlátomást szívtelen alak húsvér megtestesítője, aki sose ábrándozik arról, hogy ez a srác vagy ez a csaj milyen eszméletlenül jól néz ki. Legalábbis előtted. Biztos nem fogok arról lelkizni, hogy ki az aki tetszik és ki az aki nem. Hogy végre komolyan el tudd dönteni a te csapatodban játszok vagy az ellenkezőben, esetleg mindkettőben. Az viszont elég nyilvánvaló, hogy egyre többször vagyok elutasító ami kezdi szúrni a szemed és a fejedbe vetted, hogy kideríted miért. Pedig a válasz nagyon egyszerű, csak még te sem jöttél rá. Egyhamar nem is fogsz.
● A mindent megörökítő fényképész haverod. Aki sokkal szívesebben készít rólad, a természetről, az állatokról, a tárgyakról pillanatnyi helyzetfotót, mint saját magáról. Ezért ne hidd, hogy vígan fogunk ezután is selfiezgetni. Hiába erőlteted, feleslegesen könyörögsz, hogy jelöljelek vissza már Instagrammon, mert látni akarod a privát profilom, nem fogod egyhamar. Tudod miért? Mert idejét se tudom mikor használtam ismerkedésre utoljára s, különben sem a közösségi hálózat híve vagyok. Hanem az aki szívesebben szereti élni az életét, amíg még van, mintsem fent ragadjon az Interneten.

A lehető legsavanyúbb arcokat láttam viszont, amikor legelőször beléptem a Hermészesek kabinjába. Mintha mindegyik azért fohászkodott volna, hogy bár ne Hermész lenne az utazók védelmező istene. Akkor sem volt normális ágyam, igazából most sincs, de jobb a semminél alapon beszereztem magamnak egy függőágyat. Tudom, macerás mert nap, mint nap fel kell szerelnem és le kell szerelnem, annak érdekében, hogy ebben a szűk helyiségben több hely legyen. De a mai nap más volt. Teljesen más, így még arról is elfeledkeztem, hogy vegyem a fáradságot és megkíméljem „drága” vendéglátóim életét az ötperces hisztirohamtól, ami abból fakadna, hogy szerte hagyom én is a holmijaimat. A kisebbektől ez érthető is volna, mert még nem tudnak úgy gondoskodni magukról, mint mi, mert kicsik és ki várja el tőlük, hogy rendszeretőek legyenek. Ámbár én már nem vagyok töpörtyű és különben sem arra neveltek, az a jó ha szerte-szét hagyom a – jelen esetben – függőágyamat. Anyától nehezen kikönyörgött holmi volt ez, teljesen érthető ha a hiánya megnehezíti az életem azon részét amit alvással töltenék.
Ne azzal törődjön bárki is, hogy miért más a mai nap, hanem inkább, hogy miért tűnt el egy „rongydarab” ami csak úgy csüngött látszólag gazdátlanul. Talán a gazdátlanul szón lehet a lényeg. Hiszen lehetetlenség mindenkit körbekérdezni, hogy vajon nem látták-e az én függőágyamat, mert bizonyára megakad a fülük az ágy szón és kapva kapnak az alkalmon. Persze, hogy füllentenek. Hogy ők bizony nem látták és azt se tudják miről van szó. Már látom a lelki szemeim előtt, hogy egy hétig akár ez fog menni és azután valaki – esetleg a tettes – a sajátjaként fogja használni. Kivéve ha nem áll elő azzal az okos érvvel, hogy miért éppen az „Argó” szócska van bele varrva a textilbe. Én nagyon jól tudom, ők minden bizonnyal nem. Semmi köze sincs ahhoz, hogy Iaszón lenne a példaképem és ezért a hajóról nevezem el a függőágyamat – ami hasonlíthat első rápillantásra egy hajóra is tulajdonképpen – s, valamilyen szinten köze lenne hozzá. Mert, nem nincs. Azért Argó, mert az argén spanyolul ezüstöt jelent és az a szerencsés aki véletlenül tud spanyolul a végén még elkezdi keresni az Ezüst Srácot. Ugye sikerült elárulnom ezzel az érdekes megjegyzéssel, hogy tulajdonképpen a nevem kezdőbetűit jelölné – kivéve, hogy annak tényleg Gé-nek kellene lennie nem Gó-nak – ha hagynám.
Honnan ez az agyafúrtizmus? Jó ideje ravasz kis vagy nagy Hermész gyerekek vesznek körül, a szerencsétlen lélekre, mint én akarva akaratlanul ráragad valami nagy Hermész-féle okosság. Nyilvánvalóan nem ő az apám, ez holtbiztos. Tengernyi érvet tudnék felhozni mi az ami engem megkülönböztet tőlük, például ez a csínytevés dolog, határozottan a műveltetése nem tesz boldoggá. Próbáltam, tényleg, nem megy ez nekem. Ez még abban a korszakomban volt, hogy próbáltam rájönni vajon kihez is tartozom igazán. Meg a legutóbbi időben – most már annyira nem – ami igazán sértette a csőrömet, hogy az isteni szülőm miért nem képes venni a fáradtságot és magának is beismerni: bocs, tévedtem (megint).
Egy részem határozottan abban reménykedett, hogy esetleg vajmi kevés közöm lehet Mandy-hez, mit tudom én talán a féltestvére lehetek és az apánk direkt szerencsétlenkedik ennyit velünk. Neki azonban mindig is volt egy határozott megérzése, hogy ki lehet az igazi apja. Nekem csak egy határozatlan, riogatásra alapozott és téveszmére. Ha az apám nem akar elismerni engem, akkor én se őt alapon hitegettem magam. Most már nem. Ma már nem. A válasz nagyon egyszerű: nem búslakodhatok emiatt évekig.
Az azonban határozottan amellett szól, hogy az Alvilág urának félvér gyerekei sem olyan hű de népszerűek és felmagasztaltak, mint én. Néhány jellemzőben hasonlítok hozzájuk, de ez még nem jelent semmit. Kirekesztettnek se érzem annyira magam, persze sokszor könyörgök bár az lennék, bár ne venne észre senki – van, hogy ez megtörténik és nekem jönnek szó szerint, mintha átlátszó lennék – és lenne egy pillanatnyi nyugalmam. Mert nincs. Ha lenne, akkor nem kellene azon agyalnom ki csórta el a függőágyam és miért.
Ki az akit először ezzel zargatok és nyilván félre értheti a dolgot s, teljesen másra gondolhat? Na kit? A fogadott lánytestvéremet, Mandy-t.
– Szia! Bocs, tudom, hogy zavarok és most igazából egyedül szeretnél lenni, de véletlenül nem láttad ki szereli le a függőágyam? – darálom le az egészet egyszerre és szegény Mandy arcát látva intek egyet, hogy legalább fél percre szabadítsa meg a fülét a zenétől. Ám tudva, hogy milyen sokat jelent neki a zenehallgatás, inkább tovább lépek. Meg se várva a válaszát, hátha esetleg velem ellentétben ő éppen akkor pont a közelben lehetett és láthatta. Na de mindegy is. Az időm most biztosan fogytán, szinte már érzem, hogy lejáratom magam a többiek előtt. Én azonban tudom milyen kialvatlanul lenni, majd másnap korán reggel Fegyvertelen harccal kezdeni a napot. Alaposan megtapasztaltam milyen közvetlen közelről megcsókolni Gaia lábfejét egy Árész gyereknek hála. Sose szerettem puszta kézzel harcolni vagy úgy egyáltalán harcolni, ha nem láttam értelmét.
– Hé Chris! – tudom nem illik csak úgy oda szólni az éppen csokoládét majszoló Aphrodités sráchoz, nehogy a végén kiejtse a kezéből a csokit és én legyek a hibás emiatt, most mégis az eddigiekkel ellentétben próbálom felvonni a figyelmét magamra. Eddig azon munkálkodtam, hogy ne akarjon hálálkodni nekem. Felejtsük el az egész életmentő akciómat és hasonlók. Most mégis…
– Szia! – nem, persze, hogy nem fogok előállni azzal képzelje el mennyire trehány vagyok és ebből kifolyólag valaki lenyúlta a holmim s, nem tudom hol keressem. Mert nem vagyok az. Rendet tudok tartani magam körül. Eddig is elég nyugodtan ment, de ha az alvó alkalmatosságomról van szó, akkor a jelen példa szerint ki tudok zökkenni ebből.
Nem álltam meg mellette, neki még annyit se volt erőm mondani, mint például Mandy-nek. Gondoljon csak amit akar alapon, hátha furcsállni fogja ha holnap ugyanolyan leszek, mint eddig. Körbe jártam az egész kabint, nem alaposan, hanem átvágtatva, körbefordulva a közelükben, hátha valamelyikük zászlóként elkezdi előttem lengetni. A Poszeidón kabin előtt megálltam egy pillanatra – mintha segélykérést tudnék leadni a bizonyára odabent tartózkodó(?) Dan-nek – , elfáradtam volna? Nem, dehogy csak…
A tó közepén megpillantottam egy csónakot, aminek a vitorlája az én Argó névre keresztelt függőágyam volt. Soha nem fogjátok elhinni ki fütyörészett a csónakban! Vagyis de, elhihetitek: Nono.


Köszönet Amanda Rodriguez-nek, Christopher Ameil-nek, Daniel Holloway-nek és  Nolan F. Phillips-nek, hogy szerepet vállaltak az előtörténetemben.
Apró megjegyzés, szerintem az itt említett Árész gyerek simán lehet Amanda Nathaniel-je.