Becenév : Amber, Am, Beer (de a nővérem nyelvét is egyszer kitépem érte) Születési időpont, helyszín : 2000. február 13., New York Foglalkozás : diák Csoport : félisten Isteni szülő : Árész Kabin : #5 Oldal : Republikánus… na jó csak vicceltem, semleges… most még. Képességek : - Pb : Abbie Schmitt
Jellem:
Sosem voltam a jókislány, sosem voltam az a cuki, rózsaszínbe öltöztethető, babusgatható szőke barbibaba amit anyánk akart. Ginivel már egészen kiskorunkban égetnivalóak voltunk. Folyton botokkal harcoltunk, csépeltük egymást, meg a gyerekeket a játszótéren. Nem egyszer a nagyobbakba is belekötöttünk, hogy vérző orral és zúzódott térddel, vállal menjünk haza. Kezelhetetlen, javíthatatlan, hiperaktívnak mondott pszichológusi véleményen megannyiszor zokogott anyánk. Hiába a kiváló iskolai eredmény, ha a viselkedésünk olykor a megvadult állatkerti tigrisekre hajazott. Amúgy kedves vagyok meg segítőkész, néha heves, és akaratos, de a cél mindig az első. A harcban nem engedek, nem ismerek lehetetlent sem azt a szót, hogy feladni. Nehezen fogom vissza magam az edzéseken, a véletlen nincs a szótáramban, ha sérülést okozok az teljes mértékben szándékos, de erről persze nem kell tudnia senkinek. A nővérem a mindenem, ketten vagyunk egyek, ikrek lévén, hol az érem két oldala, hol a tökéletes egység. A tűzbe mennék érte, és lökném őt elsőnek bele, persze csak testvéri szeretetből. Árész lányai vagyunk, a vérünkben van a harc és a versengés. „Nincs túlerő, csak sok a célpont!”
A kezdetek:
A pecsét csattanva feszül neki a telefirkált papírlapnak, agresszíven koppan az asztalon, egy… kettő… Szemeink forgatva nézünk egymásra Ginivel, miközben elvesszük a felénk nyújtott lapokat, melyek feljogosítanak a tanórák utáni iskolai vendégeskedésre. A héten ez már a harmadik és még csak kedd van. Igen, már birtokunkban van a holnapi is.
Délután fél öt és fejünk lógatva sepregetjük az iskolai kápolna padlóját. Nem elég hogy itt kell lenni, még büntető munkát is kaptunk. A felügyelő tanár Mrs Peeman, szemüvegét az orrára tolva járkál fel s alá figyelve minden pillanatban, hogy mit csinálunk. Közben arról papol, hogy egy rendes lány nem verekedik, nem hord kivágott ruhát, és eszébe sem jut feleselni egy tanárral, aztán persze megismételheti velünk immáron 500adszorra is. Az erőteljes kopogás megszakítja szerencsére a monotonitást és míg Mrs. Peeman a folyosón trécsel, Ginivel egymást kezdjük püfölni a seprű nyelével. Ajkunkon elterülő széles mosolyt a visszaérkező megtépázott ruházatú nő lohassza le. Úgy merevedünk meg mintha kővé dermedtünk volna. Mrs. Peeman a földre rogy és mögötte egy fekete bőrű szárnyas, karmos, lény áll az ajtófélfába kapaszkodva, elzárva az egyetlen kivezető utat. Fogai tűhegyesen csattognak, szemében vad, éhségtől kínzó láng ég. Ujjaim szorosabban feszülnek a seprű nyelére, melynek fejét a talajra támasztva töröm le talpammal, tökéletes párhuzamban Ginivel. Közelebbi vállunkat egymásnak vetve támadó állásban, hegyes felét a dög felé tartjuk, jöjjön aminek jönnie kell. Szívás mert baromira jön. A hárpiának kinéző valami karmait a lakkozott padlóba vájja és beljebb lép. Lassan oldalra lépkedve két oldalról bekerítjük. Fogalmam sincs hogy csináljuk, hogy tökéletes összhangban, mintha csak ismernénk minden technikát és taktikát, pedig csupán ösztön. Nem gondolkodok, nem tervezgetek, csak a pillanatnyi helyzetre reagálok mikor szúrok, elterelve a figyelmet, mire Gini a bordái alá szúr. A hang amit kiad magából fájdalmában, kis híján leolvassza az arcom. Hunyorogva szúrok felé én is, ahogy Gini felé fordulva, üvöltve kap felé karmaival. Rögtönzött lándzsám két marokra fogom és a pad széléről elrugaszkodva a hátára ugrom, hogy két lapockája között szúrjak le rá. A fa megakad a csigolyák között, mire mordulva taposok rajta egyet és ránehezedem. A porc enged és cuppanva csúszik át a mocskon, ami összerogy alattam. Hitetlen vigyorral szállok le róla és fejem csóválva nevetek hogy ez mégis mi a fene. Felocsudni azonban nincs időnk, mert ahogy Gini mellé érek, az ablak berobban és egy újabb fekete dög repül be rajta, szilánkokkal szórva tele a pulpitust. Az ajtóban a pedellus jelenik meg, fura Halloweeni jelmezben, merthogy félig kecske testtel. Tutira az ebédben volt valami. -A hárpia csoportban vadászik, és nem csak ketten vannak. Most azonnal velem kell jönnötök. – oké ez eddig a legértelmesebb ötlet, a kérdések, mint ki a fene maga, és mért akarnak minket kinyírni, és hova megyünk, ráérnek, még akkor is, ha a szívem azt súgná maradjunk és nyírjuk ki a madarat. Gini megfogja a kezem és az ajtó felé szaladunk átugorva Mrs. Peeman testét, rohanva a folyosón a fura kecskeizé után, ami félig Mr. Woods, az a valami meg üvöltve hívja a társait a levegőben repkedve. Nem eszek több sütit!
Szióka Bocsi, hogy ennyire keveset írok csak nem szeretem hosszan kihúzni azt, amit egy szóban is elmondhatok: COOL. Örülök, hogy megírtad a jellem leírást, mert nagyon jó lett. Tökéletesen hoztál Árész-félvért az összes kis rosszaságoddal. Szóval ja, ez egy jó döntés volt a részedről. Jár a pacsi. A történetes résznél tetszett, hogy az életed ezen pontját bontakoztattad ki. Érdekes volt olvasni, hogy egyesek ilyen veszélyes módon csöppennek bele ebbe a világba. Biztosan nem lehetett kellemes.
Menjél avit foglalni, aztán meg a játszótérre. Én addig adok színt, rangot, drachmát
₰ Tárgy: Amber Hill 
