◭ Amanda & Arthur

SZÓSZÁM: jó kérdés | ZENE: klikk | RUHA: itt |

„Ha egy csomó derék, csöndes ember semmiről semmit nem akar tudni, akkor mindig készül valami.” – John Steinbeck

Néha csak puszta dacból, máskor meg halál komolyan mindenféle elvárásnak ellentmondtam. A mostani is elég jól sikerült volna, ha továbbra se tűnik fel másoknak a jelenlétem. Akarom mondani inkább a kiképző tanárunknak, aki arra próbál rávezetni milyen erősek vagyunk fegyver nélkül akár. Én mindeddig mintha nem is akartam volna tudni, mert valahol mélyen legbelül azt reméltem, hogy erre nem lesz szükség. Hátha valami csoda folytán elkerülnek a szörnyek és nem lesz semmi baj. Csak ugye ez akkora nagy tévedés, mint az, hogy ma reggel felkeltem. Alhattam volna még, kihagyva a reggelit, de úgyis megérte volna. Hiszen akkor nem látnám ennek az Árész piperkőcnek az önelégült képét. Fáj, persze, hogy fáj az orrom, de igazából nem is a vérző orrom zavar, hanem az ügyetlenségem. Ráérős vagyok. Mindenre ráérek. Ráérek várni a harccal, az ilyen és ehhez hasonló edzésekkel. De persze, hogy fűtött a harag, meg már teljesen megelégeltem azt amit tesz. Tenni akartam valamit. Mindegy, hogy mit, csak hagyja már békén Amanda-t. Természetesen nem győztem le, nagy csoda lett volna, ám inkább engem bántson mintsem egy lányt aki nem is az ő súlycsoportja. Bár az is lehet, hogy ennek a gyereknek direkt ez a perverziója, ez teszi boldoggá, hogy olyanokat bánthat akik gyengébbek nála és a lányok szerepelnek az első helyen, utána meg gondolom most már jövők én. Vagy ha nem kifejezetten én, akkor olyanok, mint én. Akik gyomorgörcsöt kapnak a verekedéstől, viaskodástól, magától a harctól és az erőszakoskodástól. Nem vagyok az értelmetlenség híve. Gyönge lennék?

„Mi magunk is hasonló anyagból vagyunk, mint az álmaink és létünk álomba van kerítve.” – Johannes Mario Simmel

Leültem és behunytam a szemeimet. Tény, hogy valahol messze innen ettől a helyzettől és helytől szerettem volna lenni, ahol nyugalom van. De mindig ráébredek, hogy sehol máshol nem lennék biztonságban, csak itt és ez maga lenne a nyugalom forrása, ha csend lenne. Itt azonban sosincs csend, sosincs béke, csak ideiglenesen, amikor mind alszanak. Reggel ugyanis újult erővel mindenki folytatja ott ahol a tegnap abba hagyta: zajongás, rajongás. Elhúztam a számat, még mindig érzem a torkomban ragadt gubancot, amit azért fojtottam el, mert… Egy lüke vagyok, de komolyan. Mégis mit képzeltem? Hogy le tudom győzni Árész félvér fiát? Hiszen túlteng apja makrancosságával, amiben én sajnos szűkölködöm. Mert nem erőltetem rá másokra azt amit nem szeretnek vagy nem bántom meg őket szándékosan, sőt ez annyira nem is tesz boldoggá. Ám hadd jegyezzem meg nagyon kevés dolog tesz boldoggá, ami meg mégis igen annak köze van a barátsághoz. Ez is csak azért, mert egyedül irtóra unalmas lenne mindenki élete és én ezt nagyon jól tudom. A barátok meg sose hagyják cserben a másikat. Na pontosan ezt próbáltam én is prezentálni, csak rosszul sült el, mint mindig.
– Neked ugye nem esett bajod? – nem vagyok szent, de az biztos, hogy az egoizmus valahol hátul foglal helyet a jellememben, épp ezért is igyekszem arról érdeklődni ő hogy van, mert nem látok a fejébe. Nem tudom megmondani mit gondol éppen. Hogy ő mélyen legbelül most sajnál vagy kikacag esetleg lehord vagy ostobának tart, mert nem vagyok normális. Tudom, hogy nem vagyok normális. Normálisnak lenni ott kezdődik, hogy egyszerű halandónak születik az ember fia, nem pedig valami istenség félvér fiának.
.

JÁTÉKOSTÁRS: Amanda| MEGJ.: Bocsi a késésért és a béna kezdőért.

Arthur & Amanda

Nos… Az az igazság, hogy mindig nagyszájú voltam, ha valaki az agyamra ment.
Sose volt ez máshogy Nathaniellel sem.
Példa erre az a pusztakezes harc óra. Szokás szerint zenét hallgatva gyakoroltam. Nem tudom melyik isten találta viccesnek, hogy minket osszanak párba… Már csak pedagógiailag… Ő nem tanul, mert nem jelentek kihívást neki, én meg nem fejlődök, mert megnyikkanni sincs lehetőségem.
No aztán ennél a tudatnál már csak egy rosszabb: hogy ezt ő is tudta.
Ez pedig konkrétan azt jelentette, higy elkezdett szórakozni.
Először csak sértegetett. Én meg a harmadikig nem reagáltam, annál pedig megvontam a vállamat. Csinálja csak… ha neki az esik jól. Én a magam részéről (azt hiszem érthető okból) immunis vagyok az ilyen piszkálódásra. Hidegen hagy, hogy Nathaniel 10 éves kishuga kenterbe verne állítólag. Sőt, igazából sajnálom azt a lányt, ha létezik egyáltalán. Az sem érdekel különösebben, hogy a nagyanyja is gyorsabb nálam. Könyörgöm, Árész anyja? Hogy ne lenne már gyorsabb?
Még az sem érdekel, hogy azzal cukkol, hogy óvodában lenne a helyem… Miért, neki tán nem bölcsödében ezzel a viselkedéssel?
Nem különösebben bosszant fel az a néhány ütés sem, amit edzés közben kapok tőle (sokkal jobban felidegesít, hogy tulajdonképpen semmi erőt nem visz bele: abszolute nem vesz komolyan, és én még így sem vagyok keépes egy lépésnél közelebb férkőzni hozzá…
Nem, ami kiveri a biztostékot, hogy elszedi a fejhallgatómat… Nem először, és nem is utoljára csinálja, és mkndkg ugyan annyira felb*ssza az agyamat.
Okosabb vagyok annál, hogy nekiugorjak, de most… Tudom, hogy nem direkt csinálta… Tudom, hogy baleset… De nem érdekel! Az a felfújt, idióta, beképzelt… eltörte a fejhallgatómat… pedig már évek óta megvolt, és nagyon szeretem… és ő… tönkretette. Ráadásul meg sem próbál bocsánatot kérni… Na ez az, ami elég, hogy nekiugrojak, mint valami kicsi vadmacska, és egy jól irányzott, mostmár nem erőtlen gyomros következtében a földön görnyedve kössek ki, csillagokat látva, és épphogycsaknem sírva.
Na ez viszont az, ami meg arra elég, hogy Artienál, az egyetlen barátomnál, aki eddig tétlenül-tűrve figyelte félszemmel az eseményeket elszakadjon a cérna, és úgy ugorjon neki Nathanielnek, hogy egy pillanatra úgy néz ki eléggé sikerül meglepnie a nagydarab melákot, hogy kiüsse. Majdnem. Sajna az a vége a történetnek, minden igyekezetem ellenére (komolyan… én megpróbáltam szétválasztani őket, mire mindkettő rámförmedt, hogy tűnjek arrébb), hogy szerencsétlen Artie vérző orral, majdnem ájultan marad a földön. Az a majdnem pedig az edzőnek köszönhető, aki le tudta állítani a srácokat.
Én szótlanul összeszedem a fejhallgatóm maradványát, miután Artiet felsegítettem, és leül egy padra.
Fájó szívvel dobom ag egyik kukába, és leülnék Artie mellé.
Ha nem tenné fel azt a kérdést. Nekem nem esett bajom? Mierda! Ő lesz csupa zúzódás, nem én. Ellentétben velem, Nath vele nem fogta vissza magát.  Ez a hülye meg még miattam aggódok…Nemes egyszerűséggel vállonboxolom egy laza mozdulattal, mielőtt leülök mellé, spanyolul káromkodva egy sort. Ne hősködjön már…
- Komolyan? Nekem nem esett-e bajom? - váltok vissza angolra kicsit ráförmedve-Te is láttad, hogy egyszer sem ütött meg komolyan, ellentétben veled. Inkább én kell megkérdezzem hogy minden rendben van? - lágyul el, és vált aggódásba a hangom. Talán Artie az egyetlen ember, akiért komolyan aggódni tudok… De hát csoda az? Pár héttel ezelőttig azt hittem a testvérem, nem véletlenül. Ugyan úgy különc a félvérek között is, mint én, ugyan úgy lát furcsa dolgokat, mint én, és ugyan úgy szereti magát az emberektől inkább  távoltartani, mint én. Ergo nagyon jól megértjük egymást. És attól függetlenül, hogy ténylegesen nem vagyunk rokonok, még testvérféle maradt a szememben.

| Remélem tetszik ^^ |

SZÓSZÁM: jó kérdés | ZENE: klikk | RUHA: itt |

„Ami nem pusztított el, attól erősebb lettem.” – Albert Camus

Nevezhetnek őrültnek, a világ szerencsétlenjének, de akkor sem bírtam végignézni ahogy Nathaniel Amanda-val bánik. Képtelen voltam a saját dolgommal foglalkozni, süketnek lenni minden egyes nem engem ért megjegyzésre, de van egy bizonyos szint, amikor minden pohár megtelik az én szememben is. Eszembe jutott esetleg az, hogy nem rendelkezek a kellő fizikummal a szembeszálláshoz? Nem! Persze, hogy nem! Tudniillik a védelmező ősztőn a kellő erő nélkül is bennem lakózik és ez ellen nem igen tudok sokat tenni. Vagyis, de tudnék ha edzenék valamit, ám nem edzek semmit vagy nagyon keveset, ami semminek nevezhető más elszántságához képest. Nem vagyok a testépítés híve, pedig simán lehetnék az. Jobban járnék ha vitába vagy verekedésbe keverednék. Talán majd legközelebb. Ha lesz egyáltalán legközelebb.
Nem állítom azt, hogy szerelmes lennék Gaia-ba a földanyánkba és ezért hagytam magam szó szerint földbe tiporni, mert egyáltalán nem engedtem, csak megint én húztam valamiben a rövidebbet. Persze zavar, hogy a tanárunknak kellett közbe avatkoznia és ezáltal „megvédenie” a további sérülésektől amiket biztos kaptam volna még ha ennek a fenegyereknek több ideje és lehetősége lett volna. Már nem vagyok kisgyerek, ha egy félvértől nem tudom megvédeni önmagam, akkor mi lesz ha a szörnyek találnak rám? Semmi. Kisgyerekként elég jó voltam bújócskában, majd ezt teszem a szörnyekkel szemben is. Ami ugye teljességgel lehetetlen, szóval hiába áltatom magam. A vérem elárul. Egy részem ugyanolyan esetlen halandó lélek, mint bárki más a félvéreken, mitikus lényeken és istenségeken kívül. Vérzek. Meg tudnak sebezni és megölni is, ha arról lenne szó. Tehát nem vagyok elszállva magamtól, hogy sérthetetlen vagyok. Nem, nem vagyok sérthetetlen. Tudom, hogy a táboron kívül pengeélen táncolok és minden egyes pillanat igenis értékes az életemben. Ám ezek a pillanatok csak akkor vállnak azzá, ha olyanokkal töltöm el, akik egy kicsit is számítanak nekem. Amanda meg pontosan ilyen személy, szóval érthető, hogy miért akartam megvédeni őt.

„Legtöbbször azokhoz fordulunk vallomásainkkal, akik hasonlatosak hozzánk, és osztoznak hibáinkban.” – Albert Camus

Ha nem gondolkodom és előbb cselekszem vagy beszélek, mint kellene akkor ilyen és ehhez hasonló baklövéseket viszek véghez, mint ez is. De nem bánom. Ezt nem bánom. Talán az összes többi félreértést és megbántást igen, de ezt nem. Nem bánom, mert ez egy jó lecke volt. Amiből csak tanulni tudok: ne induljak eleve vesztes csatába, kivéve ha tudok rajta változtatni. Nem vagyok buta gyerek, ha oda tenném magam és tényleg kérnék segítséget, úgy a tanártól, mint egy talán sokkalta normálisabb Árész gyerektől – ha létezik egyáltalán olyan az egész univerzumban – vagy Athéné jóságosabb és kérlelhetőbb gyermekeitől. Utóbbival akkor járok jobban, ha az igazságos és sportszerű küzdelmet választanám, előbbivel meg csak tönkre tenném mindazt amiben hiszek, de időt nyernék a szörnyek ellen. Márpedig a szörnyek – Nathaniel-hez hasonlóan – nem tudják mi az a fair play.
– Nem tudom mi az amit az anyanyelveden mondtál, de biztos, hogyha a szavakkal pusztítani lehetne, azt a faágat ott most kecsesen rátörted volna Nath fejére. – tréfának szánom, persze biztos, hogy nagyon nem megy ez az egész nekem. Ám sose ez számított, hanem a szándék. Hogy még „vérszegényen” is képes vagyok hülyét csinálni magamból.
– A sebeim begyógyulnak. De az önérzetemet még csiszolnom kell. – mert, hogy újra össze kell szednem a bátorságomat, hogy ilyen nagy tetteket vigyek véghez az biztos. Most is csak azért volt, mert ki nem állhatom, ha olyanokat bántanak akik egy kicsit is közel állnak hozzám. Teljesen mindegy, hogy az illető milyen nézetet vall, mi az amit szeret vagy utál.
– Rendbe leszek. Nem kell aggódnod értem. Csak azt sajnálom, hogy nem avatkoztam be hamarabb amíg még nem teszi tönkre a fejhallgatódat. Tudom, hogy ezek csak tárgyak, de...Amit megszokunk azt nehezen engedjük el és azt is tudom, hogy neked milyen fontos. Hmmm ha már itt tartunk, kíváncsi vagyok vajon mi lehet az ő gyenge pontja. Mert biztos van, neked is van, nekem is van, neki is kell, hogy legyen valami. – terelem a témát, oh hát persze. Mindezt csak azért, mert nem akarom, hogy értem aggódjon és tényleg nagyon gyöngének lásson.

JÁTÉKOSTÁRS: Amanda| MEGJ.: Remélem tetszik az enyém is

Arthur & Amanda

Utálom… Miért kell másnak megvédenie engem? Miért nem lehet úgy, hogy egyszerűen megvédem magam én mindenkitől, aki bántani akarna? Miért nincs elég eerőm, hogy elhalgattassam az összes kötekedő, izomagyú barmot, aki nem tudja elfogadni, hogy más is létezik a világon a fizikai erőn kívül? Nagyon elegem volt ebből már akkor is… És bár tudtam, hova kell szúrni verbálisan, hogy fájjon, annak mindig csak az lett az eredménye, hogy gazdagabb lettem pár zúzódással, és vérző orral…  Fenébe az egésszel, még most is felhúzom magam, ha eszembe jut, hogy miattam Arite ott ült összeverve, és még úgy is amiatt aggódott, hogy vajon nekem nem lett-e bajom, vagy aggodalmat okoz-e… Pedig világosan kimondtam neki, hogy de, igenis okoz… Miért nem tudott akkor is elbújni, mint korábban? Szeretnék én is olyan észrevehetetlen lenni mint ő, még akkor is, ha a stílusom pont hog feltűnést kelt a rengeteg színével. És akkor még nem is volt rózsaszín a hajam…
- Ha képes lennék ilyesmire, már réges régen nem lenne olyan szép a kis pofikája - reagáltam a dühtől maró gúnnyal a poénjára.
Láttam én az aurájában, hogy nincs teljesen rendben, de csak a szavaival sikerült teljesen értelmeznem. Az önérzete… Ha ez a sunyi érzés nem létezne, sokkal kevesebbszer keverednénk bajba… Mert nem éreznék állandóan késztetést, hogy a szavaimmal megforgassam a kést a lelke legfájóbb pontjában annak, aki rámszáll, vagy Artiera…
- Miattam nem kellene ezt csinálnod… - haraptam az alsóajkamba. Fenébe… Miért miattam kell ezt csinálnia? Van elég gondja anélkül is, hogy engem próbál védeni… Megtanulom előbb utóbb megvédeni magam, addig meg az én bajom, ha nem tudok mit kezdeni a kötekedőkkel…  Pláne hogy az ilyen kis incidensek csak még több vihognivalót szolgáltatnak, mert valakinek közbe kellett avatkoznia az érdekemben, ráadásul olyannak, aki maga is végül a tanár védelmére szorult…
- Egyáltalán nem kellett volna közbeavatkoznod!- torkoltam le. - Túlélek egy ilyen órát, utána meg úgyse tudja merre tűnök el…- magyaráztam kissé mormolósan. Biztos rejtekhelyeim vannak a táborban, ahol tuti nyugtom van, ameddig csak akarom. Az étkezéseknél meg egyszerű Nathanielt elkerülni… Mindig a legnagyobb tömeggel eszik, és mire én odamegyek nyugisabb körülmények köözött, már nincs ott…
Gyenge pont, mi? Bár ne tudnám… Így mindig majdnem kicsúszik a számon, hogy vajon miért magányos még mindig… Amikor velem és Artieval ellentétben neki annyi barátja van, hogy megszámolni is nehezen ttudja…
Egyszer… egyetlen egyszer kellene kimondanom, és jó eséllyel addig élnék…
- És mit kezdenél, ha tudnád? Évekkel le vagyunk maradva hogy a gyengepontja közelébe férkőzhessünk… Vagy gondolod, hogy megvárná, míg eléggé megközelítjük, hogy sebezhető legyen?- kérdeztem a szöveghez képest színtelen hangon. Engem annyira nem izgat. Sőt, ami azt illeti inkább nem akarok a nagyképű árész-piperkőccel foglalkozni…
- Egyébként volt néhány zseniális ütésed… Nath majdnem dobott egy hátast meglepetésében… jegyeztem meg hogy azt a letiport önbecsülést kicsit erősítsem.

| Remélem tetszik ^^ |

SZÓSZÁM: jó kérdés | ZENE: klikk | RUHA: itt |

„Néha magunkat kell először megváltoztatni ahhoz, hogy megváltozzon körülöttünk a világ.” – Robin Youngson

Tény, hogy gyakran sajnálkozva figyelek másokat és csak azért segítek – már ha eljutok odáig – rajtuk, mert nem tudok tovább tétlenül ülni. Ám én kevésbé vagyok olyan heves, mint amilyen lenni szeretnék. De talán ez így van rendjén, ha mindenen felkapnám a vizet, ha verekedős lennék, ha mindenkinek beszólnék, biztosan kész rémálom lenne az életem. Most talán egy külső szemlélőnek, unalmas lehet. Bizonyára azért, mert ő a pezsgéshez van szokva és nem érti mi lehet az amit én annyira előnyben részesítek a nyugalomban. Magát azt a tényt, hogy el tudok egy kicsit is mélyedni a gondolataimban. Hogy megoldhatom a belső problémáimat anélkül is, hogy másokat bevonnék vagy másnak önteném ki mindazt ami legbelül mardos. Mert szokott. Bizony, hogy szokott, ám nem adok nekik akkora nagy jelentőséget. Ezért lehetek mások számára talán szívtelen. Mivel látszólag nem rajongok úgy, valami vagy valaki iránt mint ők. De amúgy talán tényleg nem. Meg is értem, ha többen inkább elkerülnek mintsem szembe jöjjenek velem.
Jó persze megesik, hogy muszáj a „társaságomat élvezniük”, mert más választásuk nincs. Ilyen lehet egy étkezés, egy ilyen óra vagy a kabinban eltöltött idő, amit inkább csak alvással töltök el. A napom nagy részét úgysem ott henyélem el, hanem inkább máshol csak ne kelljen látnom a többiek arckifejezését.
– Azt elhiszem. – értek egyet, hogy minden bizonnyal már nem mosolyogna ennyire önelégülten az a pupák ott ha ilyen baromi jó képességeink lennének. De talán nem is baj, ha nincs ilyenünk, ilyenem. Minden okkal történik, szóval biztos ezért nem jeleskedünk a viaskodásban, hanem inkább valami másban, aminek semmi köze a harcokhoz.

„Ha bajnok akarsz lenni, küzdj tovább.” – James J. Corbett

Felsóhajtok. Mintha a tüdőmben kőkemény szikladarabok lennének és az a bizonyos torokszaggató érzést próbálnám meg kilökni magamból. De nem. Csak azért veszek mély levegőt, mert szégyenkezem. Igen, szégyenkezem, hogy ennyire béna vagyok. Mert az vagyok.
– Dehogynem. Ha mi nem tartunk össze, akkor nem várhatjuk el egy vadidegentől, hogy megvédjen minket. – mondom ezt úgy, mintha Dante vadidegen lenne és nem találkozunk vele nap, mint nap úgy az óráin, mint az étkezésnél vagy bárhol a táborban ahol megfordulunk. Bár ha őszinte akarok lenni, a vadidegent nem rá értettem. Hanem másokra. Azokra akik biztos mellettünk pattannának, ha mi bajban lennénk és ők éppen ott lennének. De egyes személyekből hiányzik az emberiség, nemhogy segítsenek másokon, hanem rontanak azok helyzetén azzal, hogy jobban sárba tiporják őket.
– Te lehet, hogy túlélted volna az órát a piszkálásával. Nekem azonban már nagyon elegem volt abból, hogy téged fikáz amikor nem is ismer rendesen. Jó az más lapra tartozik, hogy meg se akar ismerni, de céltáblának annál jobban szeret használni. Ne haragudj rám amiért meggondolatlan vagyok néha! – meg talán hirtelen cselekvő ha éppen nem az eszemet használom, hanem az érzéseimre hagyatkozom. Mit számít, hogy mit helyes és mit nem helyes tenni, ha az egyik olyan személy bajban van, akit csekély barátaim közé sorolok? Semmit! Úgy bizony!
– Valószínűleg semmit ha fizikai gyenge pontról lenne szó. De ugye tudod, hogy a szavaknak is hatásos erejük van? A fájdalom elmúlik, de a lelki sérelem nyomot hagy mindenki lelkében. Persze, egy olyan bumburnyákot, mint Nath nem kell félteni, kétlem, hogy lelki gondjai lennének. Szóval… – letehetek arról, hogy egyszer igenis móresre tanítom. Mert egyhamar biztos nem lesz olyan alkalom.
– Azt mondod? Észre se vettem. – nem volt rá időm, biztos azért mert nem voltam elég lendületes. Nem azt tettem, amire Dante tanít minket, hanem amit hirtelen helyesnek véltem.
– Talán ha többet hallgatnék Dante szavára és edzenék is, akkor lehet tovább kitartok. – biztosan nem lennék legyőzhetetlen tőle, de nem kellene másnak közbeavatkoznia.  

JÁTÉKOSTÁRS: Amanda| MEGJ.: Remélem tetszik az enyém is

| Remélem tetszik ^^ |