◭ Christopher & Arthur





Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!


Zászlófoglaló
Kékek
9
Pirosak
19

(frissítve: 06.02. 12:16)


Félvérek
Isten
Zeusz
2
0
Hadész
1
1
Poszeidón
1
1
Athéné
1
2
Aphrodité
3
2
Arész
0
1
Apollón
1
0
Hermész
1
2
Démétér
1
0
Dionüszosz
0
1
Héphaisztosz
0
0
Egyéb
2
1
Mitikus lények
1
4
Összesen
11
15



Fontosabb hírek
Megnyitottunk: 2017.11.16
Jelenleg nincsen korlátozás az oldalon
Időpont: 2017 nyara


Társalgó
Discord



Itt tartózkodnak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs






A legtöbb felhasználó (28 fő) Csüt. Nov. 16, 2017 7:54 pm-kor volt itt.



Utolsó bejegyzések
Írta  Justin Mulligan
Csüt. Júl. 05, 2018 10:12 pm

Írta  Amber Hill
Vas. Júl. 01, 2018 9:46 pm

Írta  Erisz
Vas. Jún. 24, 2018 1:12 pm

Írta  Arthur Greenwald
Pént. Jún. 22, 2018 10:16 pm

Írta  Arthur Greenwald
Pént. Jún. 22, 2018 8:19 pm

Írta  Heather Blackmage
Szer. Jún. 20, 2018 3:19 pm

Írta  Heather Blackmage
Szer. Jún. 20, 2018 2:19 pm

Írta  Bradley Daanen
Vas. Jún. 17, 2018 3:54 pm

Írta  Ivis
Csüt. Jún. 14, 2018 9:58 am

Az oldal designját a Specto közremüködésével Overtherainboo (aka Medúza) készítette. A leírásokat, szövegeket Keaden Hancrow és Hadész munkája. Ami a fórumon és azon belül található önálló szellemi értéket képvisel ezért kérjük ne lopd el. Ha mégis megtetszene valami és képtelen vagy nélküle élni vedd fel a kapcsolatot az Adminokkal.

◭ Christopher & Arthur

Témanyitás₰ Tárgy: ◭ Christopher & Arthur   ₰ Szomb. Május 26, 2018 4:24 pm
Chris és Artie
"Az élet olyan tragikus, az egyik nap még itt van az ember, másnap meg szintén."-Sándor György
SZÓSZÁM: jó kérdés | ZENE: klikk | RUHA: itt |
Nem szeretek harcolni, puszta kézzel meg pláne nem. A táborozók ellen végképp nem. Hazugság volna azt mondani, hogy a feles energiámat inkább a szörnyeknek tartogatom meg, mert valójában elpuhult vagyok. Csendes és elpuhult. Ez olyan biztos, hogy már a sportpályán való tartózkodás se megy olyan könnyen, mint a legutóbbi eset óta. Ugyanaz az óra. A tanár, mintha egy cseppet se változna. Szerintem ő is éppen eleget próbálkozik, hogy megkedveltesse velünk az óráját és acélbiztossá tegye a képességünket abban az esetben, ha a fegyverünk felmondja a szolgálatot. Szívesen végighallgattam volna a jó tanácsait, hogy mire figyeljünk oda, hogy álljunk, miért a lazább terpesz a nyerő és legyünk olyanok, mint a tollpihék, könnyedek, fürgék. Persze nem hiszem, hogy ő ezeket a szavakat használta volna, ám a lényegre maradjunk annyiban, hogy sikerült odafigyelnem. De ma nincs energiám végigülni az óráját, így érthető okokból kifolyólag amikor nem figyel és mással foglalkozik szépen lassan elkezdek hátrálni s, tovább hátrálni. Amíg végül már hátat fordítok és rohanok, mintha kergetnének a félvér húsra és vérre szomjazó embertelenül szörnyűséges teremtmények. Holott csak az a baj, hogy csorba esett az önbizalmamon, amíg meg vissza nem szerzem azt, kétlem, hogy ezen az órán valaha is lesz energiám feszíteni, mint a legnagyobb hősök. Mert nyilván nem vagyok az. Hiszen most sem gyakorlok, pedig jobban tenném, ha így lenne akkor az Árész gyerekek ellen képes lennék normálisan fellépni. Néha az ijesztő megjelenés nem elég. A nyomasztó gomolygófelhő ami körül vesz se képes örökké távol tartani az olyan alattomos szörnyeket, mint például az empuszák, de ez egy banális példa, merthogy hatalmas felkiáltójel van a hátamra rögzítve szerintük. Különben miért is üldöznének és találnának ránk? Ezért a felkiáltójelért, ami mássá tesz minket a többi emberrel szemben. Ez a felkiáltójel tulajdonképpen a vérünkben kering, de teljesen lényegtelen, a szörnyvonzó erején van a lényeg, nemde? Meg kellene tanulnom azokat a fogásokat, hogy legalább vissza tudjak pöckölni miközben engem rágcsálnának. Ha rágcsálnának. A bajok ott kezdődnek, hogy szeretek élni és ragaszkodok az életemhez, az épségemhez. Különben miért is rejtőztem volna el? Na miért?
Nem vagyok gyáva. Nincs még meg bennem a kellő harag, hogy agresszívan elkezdjek verekedni valakivel. Valaki olyannal, akire nem haragszom, még. Meg akire haragszom se hiszem, hogy nagyon nagyot ütnék. Harcoljon más helyettem, én nem akarok. Mert látom mennyire értelmetlen az egész és tudom, hogy jóhoz nem vezetne. Ezért is forgatom a szemeimet és vonogatom a vállamat, ha fontos dolgokról kérdeznek. Mit számít? Az én véleményem, az övék, bárkié, ha egyes dolgokba még mi sem tudunk beleszólni, nemhogy a nálunk jóval rá termettebbek és igazi szakértők: az istenek.
A Sors útjai kifürkészhetetlenek. Hogy miért pont az istállóba húzódtam meg? Nem tudom. Egyszerűen ide vezetett az ösvény és mert tudom, hogy a Hermész kabin lenne az első ahol keresnének engem. Ha keresnének. Kinek jutna eszébe, hogy itt keressen? Senkinek. Én se itt kezdeném el a keresést ha rólam lenne szó. Ez a hely – a lócitromot és a lovak jellegzetes szagát leszámítva – elég békés hely. Éppen annyi fény szűrődik ide most be, amennyi nem tesz hiperaktív életvidámmá, hanem megtart annak aki most ebben a pillanatban is vagyok. Minimálisan szeretem a  napsugarakat, ez is azt bizonyítja, hogy nem napbarnított a bőröm, hanem holtsápadt. Anya unszolására sem sikerült egy kicsit se három percnél tovább maradni a tengerparton olyan szándékkal, hogy napozzak. Előbb kezdenék el homokvárat építeni az egyik négyéves gyerekkel, mintsem leégjek.
Mindent összevetve azonban szeretem ezt a helyet, a tábort, a Hermészesek kabinját már annyira nem a szűkösség miatt, bizonyára az egykeség teszi. Hogy mindent mindig egymagam akartam megoldani, mert nem volt kire számítani önmagamon kívül. Vagyis amíg a táborba nem kerültem. Addig rólam szólt minden, néha most is, ám most már teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok teljesen egyedül.
Az egyik üres boxban húzódtam meg, innen a kellemetlen szag amit egyre tisztábban éreztem, amikor meg már friss levegőre volt szükségem hirtelen felemelkedtem és kikukucskáltam onnan.

.
JÁTÉKOSTÁRS: Christopher | MEGJ.: Bocsi a késésért és a béna kezdőért. 119
Felhasználó profiljának megtekintése
Aphrodité
Félvér
avatar
Aphrodité Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ◭ Christopher & Arthur   ₰ Szomb. Május 26, 2018 9:30 pm


Chris & Artie
un moment de calme





Szerintem nem kell már bemutatkoznom, és azt ecsetelnem, a különféle harcművészetek mennyire nem az én asztalom.
Persze, mikor a karddal való hadonászást Mayával gyakoroltam, egész jól ment, de azon felül, hogy néha sikerült jól beállnom, és kifejezetten mozgékony vagyok, egyéb dologban nem nagyon éreztem, hogy jó lennék. Sőt. Az tiszta sor, hogy fizikai erő híján bizonyos feladatokat másképp kellene megoldanom, és nincs nagyon kapacitásom rá, hogy ezen törjem magam. Egyszerűen nem ezt a pályát szánták nekem, na.
Persze Dante magyarázhatja, hogyan kell erő híján harcolni, eleve nehezemre esik odafigyelni rá. A kettőnk közt rendezetlen ügy eléggé megnehezíti ezt. Igaz, nem nekem tett rosszat, hanem a barátnőmnek, de igazából ez épphogy ront a helyzeten a szememben; ha engem megsértenek, azt eltűröm, bőven hozzászoktam már. De ha valaki egy barátomat bántja meg, azt nehezen bocsátom meg. Ha legalább látnám rajta, hogy sajnálja, vagy tudnám, hogy elnézést kért Daisytől. De helyette inkább rájátszik, csipkelődő megjegyzéseket tesz és az a bugyuta becenév... mástól nem szoktak zavarni a gúnynevek. De tőle irritál.
Szerencsére nem vagyok az a fajta srác, aki játszaná az önfejű, vérigsértettet, aki gőgösségében szándékosan generálja a feszültséget. Ebből a szempontből ő sem az, így azért az órák többségén csendben megtűrjük egymást, annak ellenére, hogy újra és újra eszembe jut, hogy van okom nem kedvelni őt. De ma valamiért ehhez sem volt kedvem. Még csak ennyire sem akartam ott lenni. Nem csak Dante miatt, az edzés miatt is, a harc miatt, az elviselhetetlen meleg miatt, minden miatt. Egyszerűen olyan hangulatom támadt, hogy semmit nem akartam csinálni, főleg nem félvéresdit játszani, amiben kevés sikerélménnyel büszkélkedhettem eddig.
Néha van az úgy, hogy az ember besokall, nem? Bár mindenki kedves, és néha elég kemények az edzések, de azért ki lehet bírni... most valahogy mégis úgy érzem, muszáj egy kis időre lazítanom, meghúznom magam valahol. Talán ez a holtpont, amin át kell jutni? Egy, bár már egyre kevésbé, de még mindig viszonylag idegen helyre kerültem, ahol teljesen új életritmust kellett felvenni, beleszokni az itteni rendbe, és a folytonos fizikai és szellemi erőpróbákba. Az ember megérkezik, először rácsodálkozik mindenre, majd igyekszik felvenni a tempót. Szép lassan beleszokik, és mikor megszokottá válik, akkor elkezdi feszegetni a kérdéseket: miért csinálom ezt, tényleg fejlődök vajon, mi történhet otthon, meddig fogom bírni a gyűrődést, lesz-e valami eredménye annak, hogy végigszenvedem a kiképzést? Aztán át kell lendülni ezen, és megcsinálni.
Vagy épp elbújni az istállóba, ha az embernek olyanja van.
A kutyákkal ellentétben a lovakat sosem tartottam félelmetesnek, épp ellenkezőleg; talán az összes óra közül a lovaglásban remekelek leginkább, és ez annak is köszönhető, hogy sok múlik az állaton. Bizalommal kell fordulni hozzá és összedolgozni, olyan harmóniát igényel ez, hogy már-már művészinek számít, legalábbis az én szememben. A művészet pedig mindig is a szívügyem volt, ha már zenész vagyok s a ceruzához is konyítok egy keveset.
Ráadásképpen itt a táborban nem csak egyszerű hátasokkal volt dolgunk; a szárnyas pegazusok, amelyekről eddig azt hittem, csak a mesében léteznek, itt éltek közöttünk, teljes valójukban.
A kedvencem közülük, Cassiopeia igen különleges megjelenésű kanca. Palaszürke szőréhez hófehér sörény és farok társul, igazán fejedelmi jószág. Olykor szeretek csak úgy bemenni hozzá, társalogni vele, mert a pegazusok elég jó hallgatóságnak bizonyulnak. Látogatásaim nyomát általában egy-egy fonott tincs jelzi hosszú sörényében. Épp ideje újra benéznem hozzá, s addig is elrejtőzhetek esetleges "üldözőim" elől. Bár nem hiszem, hogy Dante hajtóvadászatot indítana, ha nem talál valakit az óráján.
A box ajtaját félretolva beslisszanok a paripa mellé, ki horkantva üdvözöl és puha orrát a kezemhez nyomja. Végigsimítok homlokán, izmoktól dagadó nyakán, majd üdvözölném szóban is, mikor hirtelen felkapja fejét, füleit sunyítva jelzi, valami megzavarta a nyugalmát.
Ahogy megfordulok, a szomszédságunkban levő üres boxból hirtelen egy ismerős arc bukkan fel, kinek láttán először meglepődök, majd szélesen elmosolyodok.
- Szia! - Nem tudom, miért fog el lelkesedés a fiú láttán. Sokan azt mondják, a jelenléte lehangoló, de akkor talán rajtam nem fog a varázsereje. Talán a saját képességeim okozzák, vagy szimplán csak túl boldog ember vagyok ahhoz, hogy bármi lelombozza a kedvem.
Hahahaha. Ez jó vicc volt.
- Hát te? Nem órán kellene lenned? Ja, várj... - Látványosan forgatom a szemeimet, mintha csak most jönnék rá, pont nekem nem kellene ilyet kérdeznem; holott nagyon is tisztában vagyok vele. - Én nem mondom el senkinek, ha te sem mondod el senkinek - kacsintok rá, mire Cassy is egyetértően prüszköl. Bár ez inkább afféle emlékeztető részéről, így engedelmeskedve a könyörgő sötétbarna szempárnak előshalászom farzsebemből a répadarabot, amit még ebédről hoztam el.
- Jól van, kislány, tudom, hogy csak emiatt szeretsz! - A nyitott tenyeremre helyezett zöldség csakhamar eltűnik a lapos fogak gyűrűjében, és a puha, mozgékony lóajkak további nassolnivaló után kutatnak, kezemet csiklandozva. - A-a, Cassy, ennyi volt mára...
Miután ő is meggyőződik arról, hogy itt nem terem számára több répa, tüntető jelleggel elfordul, hogy az önitatónál keressen vígaszt, bár a víz bizonyára nem helyettesítheti a finom csemegét. Az én tekintetem pedig visszavándorol Arthurra, a fiúra, aki megmentette az életemet.
Különös ez, ugyanis azelőtt nem nagyon vettem észre a suliban, csak az eset után figyeltem fel rá. Nem kellett hozzá több, mint némi figyelmetlenség részemről, és egy semmiből elém ugró busz. Meg egy Artie, aki épp a közelben volt, és idejében félre rántott. Utána eszméltem csak rá, hogy bizony ennél kellemesebb módon is megismerhettük volna egymást, ha kicsit körültekintőbbek vagyunk az iskola falai között, de ahogy mondani szokás, jobb később, mint soha; az biztos, hogy nem sok fiúbaráttal büszkélkedhetek, de ő mindvégig alkalmasnak tűnt a szerepre. Az már hab a tortán, hogy ő maga is félvér. Néha még mindig kételkedem benne, hogy ennyi véletlen egybeesés létezhet-e.



avec beaucoup d'amour


?.?.:* made by Ivis .?.:*?

Felhasználó profiljának megtekintése http://te-nairi-chronicles.webnode.hu
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ◭ Christopher & Arthur   ₰ Csüt. Május 31, 2018 11:19 pm
Chris és Artie
"Az élet olyan tragikus, az egyik nap még itt van az ember, másnap meg szintén."-Sándor György
SZÓSZÁM: jó kérdés | ZENE: klikk | RUHA: itt |
„Ha csupán némi bűntudatot érzel, mert valami rosszat csináltál, nem kell mást tenned, csak változtatni egy kicsit.” – Feldmár András

Tele vagyok hibákkal, ez nyilvánvaló, hiszen azt az elvett vallom, hogy a tökéletes nem létezik, de törekedni ettől függetlenül még lehet. Más véleménye minden bizonnyal az enyémmel ellentétes lehet ezzel kapcsolatban. De nem vagyunk egyformák, csak egy-egy apró dologban ha hasonlítunk egymásra. Őszintén megvallom, hogy nem szeretem a tucatszemélyeket, ezért lehet azt mondani az a kevés ismerősöm sem hasonlít rám vagy reagál le dolgokat úgy ahogyan én vagy egy másik személy, akivel szembe találkoznék az utcán. Tehát egyiküket se találom meg egy harmadik személyben és mondom azt, hogy pont olyan, mint Nolan például. Az ő példájával azért tudok jól szemléltetni egyes dolgokat, mert tényleg egyedi és mert nap, mint nap látom, hogy mennyire érdekes személyiség. Én, én nem vagyok az. Tudom. Különben nem kuksolnék itt egyedül, hanem végigtűrném az egész Fegyvertelen harc órát és azért törekednék, hogy jobb legyek annál a szerencsétlenkedőnél aki most vagyok.
A saját hibám, hogy ide jutottam. Ezért nem kell ócsárolnom senkit és a tehetségéért sem kell irigykednem. Tudom, hogy azért kapta mert bizonyára megérdemelte vagy küzdött a céljaiért, amit én nagy ritkán ha megteszek. A baj az, hogy semmi sem tart örökké. Minden elmúlik egyszer. Kivéve a halhatatlanokat. Rajtuk nem fog az idő. Nem kebelezi be az elmúlás sem azokkal a nagy és hatalmas karmaival őket, inkább megerősödnek. A tengernyi évszázad bizonyára megedzte őket és sokkal kitartóbbá meg türelmesebbé tette a jellemüket. Kivéve akiét nem sikerül, aki konokul kiáll a saját elvei mellett és köti az ebet a karóhoz.
Titkon szerintem én is ilyen makacs vagyok, aki inkább meghúzódik, magában duzzog és sajnáltatja magát, mintsem tegyen valamit s, javítson a helyzeten. Ennyire rossz gyerek lennék? Ennyire nem törődöm? Vajon az isteni szülőm elfordítaná a fejét ha rólam beszélnének? Képes lenne megbotránkozás nélkül végighallgatni, hogy a fia ilyen meg olyan? Ki tudja? Ő. Igen, egyedül csak Ő, aki még mindig várakoztat. Mintha tengernyi időnk lenne, mintha előttünk állna a végtelenség és ráérnénk megbeszélni a dolgainkat. Pedig olykor igazán jól esne, ha rávezetne ezt nem úgy kellett volna megoldanom, ahogy megoldottam. Hogy dönthettem volna helyesebben is, vagy szerinte mi lett volna a legmegfelelőbb. Ám már tudom, hogy miért olyan nehéz felvállalni egy-egy félvér gyereket az isteni szülőnek. A hibáikra emlékeztetjük őket. Vagyis gondolom az én esetemben, különben már rég holtbiztos volna hová tartozom. Az azonban szent, hogy nem Hermész gyerekei közé. Csak ugye nem az ő hibájuk, hogy az apjuk az utazók védő istensége is.
Nem arról van szó, hogy ne szeretném őket csak pusztán egykeként a kényelem rajba voltam. Anya igyekezett mindent megadni amit tudott és még most is azt teszi, de tudom, hogy nem fogok az ő nyakán lógni életem végéig. Vannak terveim.

„Olyan nyilvánvaló dolognak tűnik a barátság, mégis sokszor oly bonyolult.” – Robert Anthony Salvatore

Túlélés és kitartás. Ha ez a kettő nincs meg, akkor oda minden. Pusztán a megfelelő módon kell motiválnom magam és olyan emberekkel kell barátkoznom akik nem olyanok mint én. Akik nem hangolnak le, akiket én sem hangolok nagyon le. Mert az elég elkeserítő ha a napfénytől életvidám embereket egy szempillantás alatt borongóssá változtatok. Az arcuk legalábbis elárulja őket. Mellettem meg kevesebbet is nevetnek, ha azt vesszük hányszor próbáltam már egy kis fényt hozni az amúgy is sötét beszólásaimba. Mert azok. Amiket nem gondolok végig, amik hirtelen jönnek és talán élesebbek, mint egy penge. A szavaknak ereje van. Nem hiába kísér el mindenkit élete végéig egy gyerekkori sérelem. Azért mert esetleg csúfolták az óvodában és erre idős korában is visszaemlékszik, mert olyan mély sebet hagyott benne. Lelki sérelem. Ha összegyűl biztos mindenkinél eltörik a mécses.
Elég ugyebár az önsajnálatból, jobban tenném ha felkelnék és tényleg levegőt vennék, mert itt megöl az a sötétség amit magamból árasztok. Gondolnom kéne valami szépre, ami minden bizonnyal teljes ellentétben van a feszélyező dolgokkal, amik a mélybe húznak mindenkit. Engem nem zavar, merthogy megszoktam, ebben élek, de a környezetemet igen. Zavar. Magától értetődően. Ez igen. Hogy az emberek inkább vágnak savanyú képet a közelemben, mintsem valódi életvidám görbét az arcukon.
– Szia. – köszönök vissza Chris-nek. Talán kissé meglepetten. Mert nem gondoltam volna, hogy lesz itt valaki rajtam kívül és esetleg ugyanúgy ellógja az órát, mint én.
– De, órán kellene lennünk. Mégsem bírok ott maradni. – kijövök az üres boxból, már nem kell rejtőznöm, ha meg odabent maradnék akkor Chris azt hinné, hogy tényleg magamnak való kölyök vagyok, aki elzárkózik mindenkitől. Figyelem ahogy a lóval foglalkozik, majd amikor megjegyzi, hogy az állat biztosan csak a meglepetés répa miatt szereti őt akaratlanul is elvigyorodok.
– Nem vagyok pletykás. Minden egyéb rágalmazást ha kell elismerek, de nem kell félned attól, hogy tovább adok bárkinek bármilyen információt. Különben sem hiszem, hogy órakerülésért dicséretet kapnék bárkitől, ha ilyesmivel kezdek el dicsekedni szóval… – értelemszerűen nem akarok ezzel népszerűvé válni vagy példakép lenni bárki szemében, aki eddig nem ismer vagy fél megismerni, mert valamiért mérföldekre taszítom őt magamtól.
– Nem tudtam, hogy szereted a lovakat. – meg bizonyára sok mindent nem, mert nem kérdezősködök. Ez csak azért van, mivel nem erőltetem másokra a jelenlétemet ha nem muszáj. Inkább olyanokkal beszélgetek többet, akiket már régebb óta ismerek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Chris-hez hasonló új arcokat elkerülném. Nem kerülöm el, csak ők ugye… Vagyis ha jobban bele gondolok Chris egyáltalán nem olyan új arc, csak hihetetlen, hogy ő is félvér volt, mint én és nem nagyon tűnt fel az iskolában a jelenléte. Nem a hozzám hasonló félvérek felkutatása a hobbim a táboron kívül.
– Te miért nem vagy az órán amúgy? Jó, persze semmi közöm, ha nem akarod nem mondod el.
JÁTÉKOSTÁRS: Christopher | MEGJ.: Bocsi a késésért 119
Felhasználó profiljának megtekintése
Aphrodité
Félvér
avatar
Aphrodité Félvér
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ◭ Christopher & Arthur   ₰ Szomb. Jún. 02, 2018 3:47 pm


Chris & Artie
un moment de calme





Még egy utolsó korty, és Cassy mégis inkább visszapártol hozzám, így megkönnyebbülök; azért szeret engem is, nem csak a különböző finomságokat, amiket titkon becsempészek hozzá.
- Átérzem... - Közben félre húzom a box ajtaját, feltéve a néma kérdést: "Bejössz te is?". Talán kényelmesebb nem a rácson keresztül beszélgetni, Cassy pedig szereti a társaságot. Közben végighallgatom kis magyarázatát, és magamban elfojtok egy nevetést. Bár az árulkodó kis mosoly ott ül az arcomon, jelezve, hogy ennyire komolyan nem gondoltam ám, hogy diszkrécióra kell kérjem - valahogy magától értetődő volt számomra is, hogy nem fog ezzel dicsekedni, ha már partnerek vagyunk a "bűnben".
- Rendben - felelem vidáman, miközben kezembe fogok egy hófehér tincset a pegazus üstökéből, azzal a szándékkal, hogy újabb fonattal díszítsem, amely egy idő után úgyis kibomlik majd magától, és következő látogatásomkor kezdhessem előlről. Bár a korábbiakből kettő - hm, másfél - egész szépen megmaradt.
- Többek között őket is - biccentek, miközben figyelmem egy része a lófej folytonos mozgásának lekövetésére összpontosul, hogy ne ránthassa ki kezemből sörényét, semmissé téve eddigi munkámat. - Néha az állatok jobb társaság az embereknél. Hehe, fura, hogy pont én mondom ezt, hiszen... többynire nincs bajom az emberekkel. De biztosan érted, mire gondolok.
Annak is meglehet az oka, amiért ő itt van. Jól lehet, nem ismerem olyan mélyre hatóan, de egy-két dolgot sikerült már megfigyelnem benne; például, hogy kicsit magának való, legalábbis nekem úgy tűnt. Ami jelen esetben engem a legkevésbé sem zavar. Sötét aura, lehangoló közelség, ahogy sokan mások jellemeznék. Olyan dolgok, amikről igyekszem tudomást sem venni, éppen ezért nem én leszek az, akitől könnyen megszabadulhat. Másfelől meg amúgy is úgy érzem, tartozom neki, amit még mindig nem tudom, hogyan törleszthetnék... mégiscsak az életemmel tartozom neki. Bár hiába kérdezném, mit szeretne cserébe, vagy én mit tehetek érte. Ez az én hülyeségem, hogy próbálok mindenkivel jót tenni és mindent viszonozni. Hiába találkoztam rengeteg olyan emberrek életem során, akik jobb szerettek a földre lökni, semmint hogy segítő kezet nyújtanának, de a másokat sárba tiprók sem tudják elvenni az ember kedvét attól, hogy ő más legyen. Kedves. Főleg, ha ez a természetedhez tartozik, amit nem tudsz megtagadni. No persze, vannak azok a kivételek, akik még nálam is el tudják érni, hogy ne legyek többé kedves...
Csak ahogy újra megszólal, jövök rá, mennyire elmerültem megint a gondolataimban. Kérdésére pár másodpercig néma maradok, épp csak addig, míg befejezem a fonást, majd szembe fordulok vele rendesen, a box oldalának dőlve.
- Ugyan... ha érdekel, mesélek. Mondjuk nem egy egetrengetően izgalmas sztori. Egyszerűen csak olyan jó vagyok pusztakezes harcból, hogy felesleges órára járnom! - A kamu sztorit pedig egy nagy mosollyal nyomatékosítom, hátha attól hihetőbb lesz. egy nagy fenéket, bizonyára, ha kicsit is figyelt engem korábbi órákon, máris tudja, hogy ez az egész csak úgy tocsog a szarkazmusban. Tudom, tudom... mindig ezzel viccelődöm. De az önkritika bizonyos mértékig nem káros.
- Amúgy meg... tényleg nem nekem való a harc - sóhajtok fel, rátérve az igazságra. - Meg aztán Dantéval is van egy-két elsimítatlan ügyünk, és így a helyzet néha... kényelmetlen.



avec beaucoup d'amour

 

?.?.:* made by Ivis .?.:*?

Felhasználó profiljának megtekintése http://te-nairi-chronicles.webnode.hu
Témanyitás₰ Tárgy: Re: ◭ Christopher & Arthur   ₰ Pént. Jún. 22, 2018 8:19 pm
Chris és Artie
"Az élet olyan tragikus, az egyik nap még itt van az ember, másnap meg szintén."-Sándor György
SZÓSZÁM: jó kérdés | ZENE: klikk | RUHA: itt |
„Egy semmiségtől is megvigasztalódunk, mert egy semmiség is lesújt minket.” – Blaise Pascal

A legelső pillanatokban, amikor kitisztulni látszott, hogy minden normális család két szülőből és az ők gyerekeikből áll, a másik szülő holléte felől kezdtem érdeklődni. Csakhogy, az anyám nagyon makacs asszony, mai napig az és nem hajlandó mesélni arról hogyan ismerkedtek meg. Vagy még is inkább hol? Hiszen alig jár el otthonról, a vállalkozása meg – ő tagadja – de szerintem a nagyszüleink jóvoltából lett az övé. Azaz átadták neki a vezetést, amikor úgy érezték itt az ideje, hogy pihenjenek. Arra persze nem gondoltak, hogy anya halálosan szerelmes lesz ebbe a munkába és azon töpreng, hogy máshol is megnyisson. Én elhiszem, hogy esetleg minden nap meghal és meg is születik valaki, de arra nem fektethet be ha egyszer az előbbi nem a közelünkben történik meg. Különben is, miért anya vállalatát kérnék meg a hozzátartozók a szertartás nyugalmas és békés kimenetele érdekében? A halottnak úgyis megadják a tiszteletet, mindenki a maga módján. Van aki már vagyonra éhesen azt várja, hogy az idős személy jobblétre szenderüljön és elvehesse azt amire úgy áhítozott. Miért nem kérnek az ilyen emberek? Ha megtanulnának kérni, akkor nem sóvárognának a pénz után. Vagyis de. Akinek van, annak még több kell. Hiszen a hatalom tesz mindenkit azzá ami. A hatalom és az erő. Mert erő kell ahhoz, hogy valaki megtarthassa a hatalmát mások felett. Annak az erőnek a hiánya emlékeztet arra valójában milyen keveset is érek ha harcra kerülne sor. Finnyás vagyok, nem bírom a felesleges vérrontást. A múltkor se lett volna nagy baj, ha vissza tudok ütni, de akkora nagyot, hogy kétszer is meggondolja kikkel kezd ki. De egy Árészossal szemben én?
– Valóban? – nem mintha kételkednem kellene Chris szavaiban, amúgy sem arról híres, hogy hazudna szóval inkább meglepett voltam, mintsem más szavában kételkedő.

„Gyerek vagy, s mint olyan, kiszámíthatatlan.” – Vavyan Fable

Elmosolyodtam – vagyis inkább egy halvány görbét engedtem meg az arcomon – és előbújtam a „rejtekhelyemről”. Kíváncsi vagyok. Csak úgy, mint mindenki más, ám ezt mindig elnyomom mélyen magamban, mert gyakran a boldog tudatlanság kímél meg minket a szörnyű igazságtól. Persze, hogy egyik helyzetben sem lenni jó. Köztes állapot meg nincs. Ahogy sok más halál komoly esetben sincs. De a mostani békés. Chris nem az a pökhendi típus akitől elszaladni kellene és jó messze elkerülni, mert a személyiségével megfolytja a körülötte lévőket. Ezért is figyelem, ahogy a lóval foglalkozik.
– Ha azt vesszük figyelembe, hogy az állatok nem nagyon tudnak vitázni velünk és közbe szólni sem amikor beszélünk hozzájuk… Nos, inkább őket választanám, mintsem a tábor tanárait vagy a segítőket akikhez bizalommal fordulhatunk, ha bármi gondunk van. – különben is kevés olyan személy van akiben tényleg megbízhatok és akit nem az éltet, hogy másokat megalázzon. Próbálkozom. Tényleg próbálok nyitni mások felé, csak néha nagyon bárgyúra és kétségbeesettre sikerülnek a dolgok. Ezért lehet az, hogy a mindenki által ismert és imádott személyek elkerülnek. Néha nem minden a népszerűség. Van amikor igenis megnyugtató, hogy nem ócsárolják vagy istenítik a nevem. A nyugalom és csend jó. Kivéve ha társaságban van az ember. Olyankor tényleg nyomasztó tud lenni a csend. Ezért is örülök, amikor Chris válaszolni kezd. Ez némileg a bizalom jele, nemde? Az első megjegyzésére, miszerint olyan jó a pusztakezes harcban, hogy nem kell jelen lennie az órán, csak hümmögök egyet. Ám amikor rátér a valós igazságra, hogy miért is van mondjuk éppen pont itt, nem tudok egyetértően bólogatni. Hogy biztos én is így tennék ha az ő helyében lennék.
– Sajnálom. De tudod mit mondanak nem? Nem felelhetünk meg mindenkinek. – a hátam mögé pillantottam. Az imént ugyanis hanyag voltam és nem csuktam be magam mögött a boksz ajtaját. Most tettem meg.
– Jó nyikorgós egy ajtó. – jegyzem meg, miután sikerült lezárni a bokszot úgy ahogy az illik.
– Akik kedvelnek azok elfogadnak úgy ahogy vagy, akik meg nem. Nos velük egyhamar nem hozz össze a Sors. Ám hiszem, hogy majd megoldódnak egyszer valahogy a dolgok a tanárunkkal is. Csak idő kell hozzá. – jó persze nem lehet mindenki olyan ráérős mint én. De mit számít ez?
– Gondolj csak bele. Ha óra után megkeres minket akkor nem leszel egyedül és ketten szembe nézhetünk vele. Vagy ezen még a büntetés lehetősége sem tud segíteni ugye? – mert ki tudja miért neheztel a tanárunkra, lehet sokkal komolyabb, amihez én kevés lennék.  
JÁTÉKOSTÁRS: Christopher | MEGJ.: Bocsi a késésért 119
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom

Témanyitás₰ Tárgy: Re: ◭ Christopher & Arthur   
Ugrás: